Miért van az hogy soha nem kaphatom meg akit akarok?

Azt mondják hogy a csajoknak milyen könnyű, mert akárkit megkaphatnak...Közbe nem. Vagy csak én nem? Soha senki nem mondta hogy csúnya lennék, sőt mindenki azzal jött hogy szép vagyok de mégse kellek. Nem értem hogy miért nem. Nem vagyok buta, nyafogós, pénzéhes, bunkó, visítós hülyeségeket beszélő lány. Ez lehet a baj? Mert úgy érzem az ilyenek jobban tetszenek a fiúknak. Én viszont, igyekezek éretten viselkedni, néha azért vicceskedni, de értelmes dolgokkal, nem pedig azon hogy a másikat kigúnyoljam, kinevessem, mint a többi "menő" lány az osztályban. Adok a külsőmre, mégse öltözök úgy mint egy lotyó. Érdekelnek a messzi tájak és az állatvilág, szeretném beutazni a világot, megismerni sokféle embert. Valamint érdekel még az orvostudomány is.

A baráti körömben felszabadult vagyok és a barátaim bírnak. ( 1-2 ember) A többiek meg csak fintorognak meg útálkoznak rám. (alaptalanul) Idegenekkel közömbös szoktam lenni, mégis nyitott. Sokszor kezdeményezek is beszélgetést. Legtöbb ilyen esetben hülyén érzem magam, mert olyan mintha a falnak beszélnék. Látom a másikon hogy egyáltalán nem érdekli amit mondok, vagy épp úgy tesz mint aki nem is hallja. Ritka az akivel jól eltudok csevegni. Pár lánnyal sikerült megtalálni a közös hangot, de az is változott és pár nap mulva már ellenségként néztek rám, aztán volt hogy megint jött egy jópofizós "hullámjuk". Egyetlen egy fiúval találkoztam akivel tényleg egy húron pendültünk, és még szépnek is talált, de mégse tudott megszeretni. A többiek meg mégcsak nem is köszönnek, ha szólnak felém akkor az gúnyoskodás. Miért van ez? Miért útálnak ennyire az emberek, mi lehet az a brutális hibám? Sok iskolában, sok osztályban jártam már, de minden közösségbe eljött a pillanat, hogy én voltam a közellenség. Hol durvább formában, hol enyhébben. Habár mindenhol volt egy-két ember akik a barátaim voltak. Mit tehetek hogy ne én álljak a közútálat középpontjában és találjak egy normális fiút aki engem fog szeretni?