Lányok! Nehéz gyermekkorból származó lelki sérüléseket képesek vagytok tolerálni?

Bocánat,ha hosszú.

Igazából nem is mondható nehéz gyermekkornak mert anyagilag mindenem megvolt,de lelkileg kicsinált.Bonyolult helyzet alakult ki,egyszerűsítve a szüleim házassága megromlott én pedig a közös lakásban maradtam apámmal,anyám pedig félig itt,félig az új párjánál lakott.

Apám sajnos enyhén alkoholista,borzasztóan rendetlen,hanyag,indulatos,hangulatember.Anyám pedig erős jellem.Mindenen összekaptak.

Kb.10 éves koromtól úgy éltem,hogy az iskolában kellett teljesítenem,de hazaérve nem egy békés otthon hanem folyamatos feszültség várt.Egy idő után rettegve vártam,mikor robban ki anyám magas,ideges pörölése amire apám trágárságokat vagdos vissza aztán a "robbanás",csapkodás,üvöltés,sírás...A feszkót sokszor rajtam verték le,mindenbe belekötöttek amit csináltam,velem ordítoztak volt hogy zsaroltak.Mindentől eltittak,bekorlátoztak.Elvesztettem a barátaimat.Volt egy súlyos betegségem ami alatt elhíztam,a jegyeim leromlottak.

Végül rengetg harccal sikerült kicsit önállósodni,újra elkezdtem sportolni,el tudtam néha járogatni.

De az önbizalmam eltűnt,félénk vagyok,csendes,nehezen bízok meg bárkiben is,érzéketlennek mutatom magam,mogorva vagyok,de csak borzasztóan vágyom rá,hogy valaki szeressen.Persze sose sajnáltatom magam csak most írtam le így ezt.

Van olyan lány aki ezt megérti és képes tolerálni? Hogy próbálok változni de ennyi év szenvedést nem 1 perc elfelejteni? Vagy csakis a nagyszájú macsóknak van esélyük,egy ilyen fiú már férfiatlan?

Köszönöm.

18/F