Hogy értelmezitek az alábbi történetet?

Évekkel korábban megismerkedtem egy sráccal, aki, bár éreztem róla, hogy vonzónak tart és mindig mélyen, hosszasan, szinte elvarázsoltan nézett a szemembe, nem kezdeményezett nálam párkapcsolatot. Ez nekem rosszul esett, mert úgy éreztem, hogy nagyon beleszerettem, és ő nem viszonozta az érzéseimet.

Évekkel később viszont a következőt tapasztaltam: facebook-on keresztül folyamatosan felköszöntött engem születésnapomon, névnapomon, nőnapon, stb., majd pedig randevúra hívott. De volt úgy is, hogy nem ünnepeltem semmit, és úgy is hívogatott. Ezekre az üzeneteire én soha nem reagáltam semmit, mert tudtam, hogy a múltban fájdalmat okozott nekem az, hogy bár vonzónak, kedvesnek, szimpatikusnak tartott, de mégsem kezdeményezett nálam érdemben. Nem akartam, hogy egy találkozás hatására esetleg feltépődjenek a régi sebek.

Viszont egy alkalommal már nem bírtam tovább, és elmondtam , illetve megírtam neki ugyanezt, hogy én már nem tudok többet igent mondani a randevú-meghívásaira, mert a múltban számtalanszor elutasította azt a lehetőséget, hogy együtt legyünk, holott minden adott volt, hiszen én nyitott lettem volna arra, hogy kipróbáljuk együtt. És erre írt nekem egy olyat, hogy vonzónak talál mint nőt, de nem érez szerelmet irántam, és vajon bevállalom-e azt, hogy összejövünk, majd pedig valamikor ő egyik pillanatról a másikra elhagy, merthogy ez lenne a mi jövőnk.

Vajon miért nem volt képes ezt leírni nekem az ezt megelőző, számtalan, randevúra invitáló üzenetében? És ha mindvégig tudta, hogy "ez lenne a jövőnk" (ahogy fogalmazott), akkor mi értelme lenne számára belemenni egy olyan kapcsolatba, amiről már eleve tudja, hogy valamikor meg akarja szakítani?

Ahogy már írtam, évekkel ezelőtt még beszélő viszonyban voltam vele, és bárhányszor nézett rám, a szeméből úgy láttam, mintha szeretne, de mint kiderült, mégsem volt így. Utána pedig évekig nem beszéltünk, hanem csak ezek a randira invitálások voltak, de kizárólag interneten keresztül. Hetente egyszer egyébként láttuk egymást egy bizonyos közösségben, de csak köszöntünk egymásnak.

Természetesen gondoltam már arra is, hogy esetleg csak a testiségre kellenék neki, de vajon ebben az esetben is fennáll az, hogy ezért képes lett volna éveken keresztül kitartóan randevúra hívni, úgy, hogy sokáig nem reagáltam semmit? Valaki erre a felvetésemre azt válaszolta, hogy akkor éveken keresztül nem lett volna ennyire kitartó, hiszen úgymond "dugnivaló mindig akad".

Vagy mégis az utolsó bekezdésben megfogalmazott gondolat tartalmazza az igazságot?