Lányok Fiúk! Voltatok már reménytelenül szerelmesek? Ha igen akkor, hogy tudtátok kiheverni elfelejteni?

Tavaly egy csereprogramon keresztül kijutottam pár osztálytárssal Németorsszágba, és ott tölthettünk 5 napot. Nagyon jó hangulat volt, és egy gyönyörű lánnyal találkoztam, akinek el is kezdtem udvarolni, de nem nagyon figyelt fel rám, mert már volt barátja. A hazaúton, és még utána legalább 2 hónapig is csak rá tudtam gondolni. Végül olyan 4-5 hónap után ők ellátogattak Magyarországra.( Ez ilyen testvérváros csereprogram) Megint nagyon jó volt a hangulat, és elhatároztam, hogy az utolsó napon leszólítom, és szerelmet vallok neki. Ez volt a terv, ám egy nappal előtte annyira bekajáltam lángosból, hogy másnapra olyan gyomorrontásom lett, hogy suli előtt már kétszer találkoztam a kis Vukkal. Ennek ellenére még mindig meg akartam neki mondani, hogy mi a helyzet, és el is mentem velük, meg volt a program, hogy mikor ki megy velük. Ott viszont már annyira szarul voltam, hogy inkább felhagytam az egésszel, és inkább hazamentem. Azon a héten megfogadtam hogy mindörökre elfelejtem a lányt, ám a héten megint itt voltak nálunk. A fejemben tartottam a fogadalmamat, de egyszerűen nem tudtam betartani, csak még mindig volt valakije a csajnak. Megint úgy gondoltam, hogy az utolsó napra időzítek be mindent, és bevallom neki az érzelmeimet, de nem tettem meg. Én sem tudom miért nem tettem meg, próbáltam azzal elintézni a dolgot, hogy csak így nem ronthatok rá, hanem többet kellett volna beszélgetni, de tudom hogy nagyot hibáztam. Már 3 napja tiszta depressziós vagyok, magam sem tudom mi van velem. Én nyitott lennék mindenre, egyedülálló vagyok, csak hát a csaj és köztem van 1400 kilométer, és a csaj barátja. Most abban reménykedek, hogy 2-3 hónap múlva nem lesz senkije, ugyanis akkor megyünk ki. Addig még nem tudom, hogy beszélgessek-e vele, vagy hagyjam, és csak rohanjam le. :S