Hogy felejtitek el azt az embert, akibe szerelmesek vagytok, de soha nem lehet a tiétek?

Jó a kérdés.

Várom én is a válaszokat. Pia, idő, távolság nálam nem bejövős. A munkába temetkezés sem, mert neki való megfelelésből csinálom........

Majd lesz valaki, aki elfeledteti...remélem.

én nem felejtettem el...

de továbbléptem.

nem felejtettem el...

Erre nincs jó módszer... Próbáltam felejteni, de nem ment. Próbáltam magamból, mélyen kiirtani az érzést, de ez sajnos nem ilyen egyszerű. Addig addig csináltam, míg végül már azt hiszem, teljesen kiöltem magamból azt a kis valamit, ami valaha megtanult szeretni... És ez egy szörnyű felismerés. Meglátni egy csinos lányt, de nem érezni semmit... Ahogy érzem, hogy játszadozik velem, de én erre már nem vagyok képes. Mintha kiégtem volna. 17 évesen talán túlzás ezt állítani, de az a bizonyos szerelem egykor olyan hevesen égett, hogy azt hiszem, örökre kiégetett egy darabot belőlem. És mint az erdőtűz a száraz nyárban, úgy terjedt. Csak vitte a szél. Az utolsó cserjét, az utolsó hajtást, a legutolsó magvacskát sem kímélve. Ilyen érzés ez... És hiába locsolgattam könnyeim záporával, talán már soha nem nőnek ki újra a fák. Meg kell tanulni ezzel az érzéssel élni tovább. A kies ürességgel, a kopár és kormos érzelmekkel. Mert van remény! A hamu helyén levelek nőnek, a levelekből fácska lesz, a fácskából pedig újra az egekbe törő óriás. Én is ebben hiszek! Egy napon majd talán képes leszek újra megtanulni szeretni. Talán nem lesz ugyan olyan, de nem is kell, hogy ugyan olyan legyen...