Hív, de hezitálok, ellen állok. Miért, és mit tegyek?

Van egy lány. 3 éve ismerjük egymást, az interneten ismertük meg egymást. Rólam csak annyit, hogy még nem volt kapcsolatom és még szűz vagyok. Én még soha életemben nem találkoztam ilyen lánnyal... Vagyis annyira megfogott látatlanban is, a személyisége minden. Úgy alakult, hogy teljesen részesei lettünk egymás életének! Persze távkapcsolatban, de higgyétek el, része voltam az életének! Találkoztunk néhányszor és beleszerettem! Olyan édes! De úgysem lehet semmi, mert túl nagy a távolság... Ráadásul kezdett idegesíteni egy időben bnagyon sokat veszekedtünk. De soha nem voltam képes elhagyni őt... Soha nem voltam képes rá, akármilyen idegesítő volt az az időszak képtelen voltam lemondani róla isten igazából. Később rendeződtek a dolgaink. Ő talán még szuperebb mint eddig volt, nem tagadom. Olyan mintha most kelt volna szárnyra egy pillangó az ő személyében. Szinte minden nap de legalábbis minden héten dumálunk azóta is. Nem csak "haveri" a viszonyunk, hanem tényleg igazán mélyebb, bármit elmondhatok neki. Állandóan a kedvében szeretnék járni, olyan dolgokat teszek meg, hogy hű... apró dolgokat, de tudom, hogy örömet okozok neki ezzel. Neki én vagyok az egyetlen és legjobb BARÁTJA. Nagyon szeretné, ha meglátogatnám, ha találkoznánk, és őrület mennyire bízik benne, hogy ez meg fog történni. De én nem tudom... nem tudom mit mondhatnék neki. Nem értem magam, miért teszem vele ezt, ha nem tudom rávenni magam arra, hogy felüljek a vonatra és usgyi hozzá. Nem arról van szó, hogy nem akarom! csak nem akarom eléggé... Legalábbis Neki mindig ezt szoktam mondani. Közben meg... áh, a p*csába is... Szomorú vagyok értitek? Én... Ő az egyetlen klány aki valaha is tartott engem valamire! Engem csúfoltak régebben. nem voltam soha kemény legény, nem tudtam megvédeni magam. Erre itt van Ő, akinek az a legnagyobb vágya, hogy láthasson, hogy amiket átélünk ne csak skipe-on, telón éljük át, hanem szeretné látni az arcomat, és szeretne úgy mosolyogni, hogy azt én is lássam. Ő az egyetlen, aki büszke rám, akinek tényleg fontos vagyok, aki az ajándékomat kabalaként őrzi, és akire bármikor számíthatok, függetlenül attól, hogy mit tettem a múltban! És a viselkedésem... Azt mondja, hogy ha nem lenne nekem fontos, akkor nem tenném meg amiket teszek, nem mondanám azt amiket szoktam mondani Neki, nem beszélnék neki az érzéseimről, nem várnám el hogy megértsen, és ezek után teljesen őrültségnek tartja, hogy nem küzdök azért a nyamvadt találkozásért. Szerintetek? Mit tegyek és mi van velem?