Nők, ha a barátotoknak/férjeteknek örökölhető betegsége lenne, attól még vállalnátok vele saját gyereket?

hú, én sokszor a hajamat tépném szerintem hogy folyton a diétát kell lesni... de ha az anyagiak engednék hogy ezeket a drágább kajákat csináljuk, engem nem érdekelne.

de gyereket nem biztos hogy vállalnék, minden ilyen diétás kosztot igénylő ember nem egy olcsó mulatság a családnak.

miért most komolyan: örüljek hogy a pasim nem egészséges? legyek boldog hogy nem kajálhatja velem jóízűen a kedvenc ételeimet, állandóan bármit veszek félnem kell, nehogy rosszul legyen?

a legjobb barátnőm laktózérzékeny, alig tudom valamivel megkínálni, a másik barátnőm meg annyira mogyoróallergiás, hogy bekap valamit amiben "nyomokban mogyorót tartalmaz" hörögve lefordul a székről.

élek mellettük, látom milyen kínlódás, hogy csorog a nyáluk az én kajáimra és nem tudnám, megtenni a szeretett pasival hogy ezt lássa. viszont magamtól se tudnám megvonni, ezért nekem állandóan sunnyogva kéne ennem mikor nincs ott.

ezért mondom hogy nehéz, és nem biztos hogy akarnék még gyereket is (főleg hogy a kicsit még fel se fogják, a mmultkor is ott bőgött, hasravetette magát a cukorbeteg kisfiú a boltban amiért nem kaphat semmilyen édességet)

én ezt úgy érzem, baromi nehezen tudnám kezelni vagy sehogysem.

felmérem a saját határaimat, mire lennék képes, mire nem - ez miért sértő?

plussz nem beszélve arról, hogy egy vagyonba kerülnek a diétás ételek - és nekem olyan végzettségem lesz, amiből a keresetem alig a minimálbér felett lesz... szóval meg kell gondolnom, ki tudnám-e belőle hozni a drága gyógyszereket, ételeket a pasi fizetésével együtt.

és ha a betegsége miatt nem tud dolgozni?

akkor ki nem eszik, ő, vagy én?