Baromság elhatározni, hogy szándékosan egyedül maradjon az ember? (többi lent)

Még lassan egy-másfél évvel ezelőtt szerelmes voltam (de még csak nem is jártunk) egy lányba, akivel hasonló érdeklődésünk volt. Mindketten huszonévesek voltunk. Lekoptatott egy átlátszó szöveggel. Körülbelül egy éven át gyötörtem magam rajta (még most is).

Később kiderült (elmondta nekem, mert amúgy jóban voltunk), hogy valami szexkapcsolatban van egy 40 éves férfival, és hogy már ő se tud szerelmes lenni senkibe, senki nem tudja felkelteni az érdeklődését és semmi nem érdekli. Hasnolóan borzalmas lelkiállapotban van már sok éve, mint amibe nekem sikerült kerülnöm.

Így már engem se érdekel semmi. Már más lányok se érdekelnek, mert megnézem őket, hogy "szépek, szépek", de valamiért mindig más csávót képzelek el hozzájuk, mindig azt mondom magamban, hogy "nem én illek hozzájuk és ők se hozzám".

Azt mondta nekem, hogy maradjak egyedül, "Búval ne bassz!". Én pedig azt határoztam el magamban, hogy addig maradok egyedül, amíg ő nem talál magának végre egy igazi párt.

Viszont mégis hiányzik a szerelem érzése, mert nagyon régen volt egy kapcsolatom, amiben jól éreztem magam. Haverjaim, akikkel mindig eljárok kocsmázni és koncertekre pedig mindig mondják, hogy szerezzek már valakit, de még ők is látták, ahogy két csaj közeledését is sikerült elhajtanom.

Ilyen búvalbaszott állapotban, amit ez a bizonyos lány okozott (tudom, hogy nem szándékosan), kész öngyilkosság lenne egyáltalán valakihez is közelíteni. Rettentő unalmasnak kezdtem érezni magam, kevesebbet beszélek az emberekkel, mint szoktam, külsőmet meg hiába változtatgatom, mindig átlagos kinézetűnek érzem magam.

Pedig talán csak magamat kéne fejlesztenem, utánaolvasnom, hogy hogy legyen több önbizalmam, elkezdeni sportolni meg ilyenek. Csak egyetemi tanulmányaim mellett már az időmet se tudom beosztani ezekre.

Szerintetek?