Hogy mondjam meg neki, hogy nem? Nem akarom, hogy szomorú legyen, és bűntudatom is van.18/L

Van egy srác, akivel már majdnem összejöttünk egy pár éve, akkoriban ő bókolt, randikra hívott, én elmentem, de nem történt semmi, még a kezét sem fogtam meg. Talán azért is mentem, mert hiányzott, hogy legyen kapccsolatom, és mint barátot, embert szeretem és hiányzik. De nem tudtam megcsókolni, és amikor kimontuk h na együtt vagyunk, akkor úgy éreztem, mint egy kismadár a kalitkában, hogy fogoly vagyok és ez nekem így nem kell! Akkor nagyon szomorú lett mert más másnap "szakítottam" vele. De azon az elven van, hogy mikor újra készen állok rá, majd a barátből ismét pasi lesz számomra...

Azóta eltelt egy pár év, végig csak barátok voltunk, eleinte nem beszéltünk, viszont ez kezdett egyre közelebbi lenni. Nekem hiába volt már pasim azóta, vagy nem tudott róla, vagy nem érdekelte. Év elején is hívott magával egy kiállításra, ugyanazon a nnapon jött nyílt napra, mint én (pedig az egész osztálya és barátai más napon voltak), ráadásul virágokat küldözget az osztálytársaival, mindig mellém ül, piszkálgat...és én nem fogadtam a közeledését, úgy bántam vele, mint bárki mással.

Már 2 hete nem szólt hozzám, láttam rajta,hogy nagyon szomorú, ezért megkérdeztem (facebookon) mit ártottam neki. Erre ő szépen lassan megtört és elmondta, hogy amikor velem van, nem érzi magát fontosnak, "le se tojom", és akkor inkább elmegy messzire, mert ezt ő nem barja. Én mondtam h ne haragudjon rám de tuti félreértette, mert azt mondta h majd akkor megbeszéljük a suliban kettesben. Jaj, de mit mondjak neki? Olyan rosszul esik, ha valaki miattam szomorú! Csak azért mert nem akarok vele összejönni, mert épp nincs senkim, ez kihasználás lenne, nem igaz? Én pedig őt tisztelem annyira mint embert, hogy ne csapjam be...megint.

Hogy mondjam el neki? Maradjunk barátok? Valami körítés is kéne, uyganezt mondtam neki pár éve is...mondjuk már csak 2 és fél hónap van hátra a tanításból, azt csak kibírja.