Hiányzok neki. Miért nem lelkesít fel? Miért vagyok ilyen dilis?

Hosszú múltunk van. És lett nagy vihar. Összeveszések sora. Csalódások halmaza. Olyan keserűség öntött el, mint még soha. De szerettem még. Mostmár minden a rendben.

És kibékültünk rendesen. Édesebb mint valaha, és nem is emlékszem mikor vezdelkedtünk utoljára. Mindig járni akar a kedvemben, és aranyos a kis szíve. De azóta valahogy,

hibába minden öröm s üdv. A szorongás sebei még lüktetnek bennem. És kerülöm őt, szellemkép lettem. Ma megcsörrent a telefon. Szívemben mint penge élek úgy hatolt és víz kiverhetett. S fölvettem lassan, kedvesen. De a hangja már nem olyan mint régen. "Hiányzol" ez volt a szava,

hogy én vagyok a béke és vidámság angyala.

Én mosolyogtam csak. De már nem hadódtam meg, és nem is lettem boldogabb.

ez egy igazi történet, csak így volt kedvem megírni... Nos? helyre lehet még Engem rázni valahogy? Vagy ez így jó?