Tudok változtatni az első benyomáson, meg úgy általában a rossz híremen?

Az az igazság, hogy kisgyerekként nagy dumás könnyen barátkozó voltam, aztán ahogy az általánosban egymásra jöttek a különböző divatok nekem anyám azokat nem engedte, mert rosszat fogok álmodni a yougioohtól meg ilyenektől meg drága, meg nincs rá szükségem, valahogy mindig kimagyarázta, hogy ne kelljen megvenni. Szóval amíg ők azokkal elvoltak addig én forever alone lettem, nem kezdhettem el sportolni, mert ő "nem akar mászkálni értem"(kösz hogy érdekel a gyereked anya :D), de még az iskolán belüli különtesit sem engedte, miközben mi akik nem különtesiztek gagyi kézműves foglalkozásra járhattunk, ahol magas elvárású tanítónéni olyan gyönyörűen tudott a gyerek lelkébe gázolni, hogy hihetetlen. Amikor valaki valamit rosszul csinált akkor felkiáltott hogy híííííííííj (hogy a többiek idefigyeljenek, és kezdődhessen a nyilvános megalázás).

Így anyukám elintézte a kiközösítésemet, de úgy aránylag még bírták a személyiségemet, pl a padtársammal mindig jóban voltam, meg 1-2 állandóval.

Amikor elkezdődött a pubertás na az volt egészen durva. Amikor a többi fiú elkezdte volna kialakítani a hímsorrendet vagy mit tudjátok kit találtak meg akin be lehet mutatni az erőt. Pontosan az alacsony gyenge közepesen gáz srácot.

Voltak nálam is gyengébbek szó se róla, viszont ők született forever alone-ok, engem pedig a körülmények tettek azzá.

Anyám itt is kisegített egy ne üss vissza nevelési politikával. Hát köszi így utólag. Amikor problem volt ahelyett, hogy rendet tettem volna, gondoltam hallgatok az anyai jótanácsra, és addig mérgelődtem míg sírva fakadtam azon, hogy nem tehettem semmit a saját érdekemben. Választottam volna kék foltot és az önbecsülést, még ha el is vernek legalább megpróbáltam volna.

Jó ruháim sosem voltak, tesómnak persze igen. Néha úgy érzem anyám csak EGY lányt akart és kész, én meg csak egy gonddal több vagyok. Ő mindent megkapott, sosem voltak olyan problémái, mint nekem ebből kifolyólag, valahogy őt jobban is szerették az emberek. Biztos azért, mert az önbizalma nem volt 2 méter mélyen. Mondtam anyámnak, hogy ez így nem kóser, erre azt mondta, hogy küldjem hozzá azokat akik azt mondják hogyha tesóm megteheti ezeket én mért nem. Hát adtál a szarnak egy pofont.

Aztán bekerültem a középiskolába 1 évet elpazaroltam arra, hogy megpróbáltam beadni az új embereknek a vicces de kemény embert. Kicsit elrontottam, mert általában rajtam röhögtek nem velem. Akik kedvesek voltak azokat meg eltaszítottam, mert nem akartam újra lúzer lenni. Eljátszottam, hogy utálok mozogni pedig olyan erős akartam lenni, mint a többi srác de a kondiba a rúd nem ment ki (20kg) kb fél évig. Közben persze a számítógép volt a legjobb barátom. Mind e mellé még azt is be akartam adni mekkora egy rokker vagyok, miközben otthon david guettát meg skrillexet tim berget meg dubstepet hallgattam. Aztán kb mindenki leszart, én meg féltem, hogy mit szólnának hozzá ha megváltoznék, biztos rossz néven vennék mint az általánosban és kezdődne minden előröl.

Aztán elegem lett abból, hogy megjátszottam magam, kivágtam a francba a fekete cuccokat meg a bandás pólókat levágattam a hajam vettem inget meg csőnacit, mondtam pár embernek, hogy illene elmenni bebaxni vagy valami, és el mentünk inni.

Azóta úgy működik, hogy az lehetek aki. Mondják is így páran, hogy "amúgy én birom a csávót" meg megkérdezik, hogy mi történet meg "azért reméltük hogy tesódra ütöttél", mondjuk nem azonnal, de kb 1 év alatt elég sokan. Szóval úgy tűnik működik hogy olyan vagyok amilyen mindig is akartam lenni.

Viszont a lányok nem akarják befogadni ezt a változást, ők még mindig azt látják bennem aki voltam. Náluk hogy érhetném el, hogy az első benyomást megváltoztassam? Vagy sehogy? Idegen lányok is mondják, hogy te neked nem hosszú hajad volt?! Hát az nem én voltam vagy valami ilyesmi.

Bocs, hogy kisregényt írtam, de végre kiírhattam magamból névtelenül, aztán így átlátjátok az egész történetet.