Miért van az, hogy lassan már belehalok, ha nem láthatom, és szinte minden percben rá gondolok? Történet alul. Ti mit tennétek?

Mindig féltem szerelmes lenni, most sem vagyok képes beismerni magamnak, hogy az vagyok az egyik osztálytársamba. Pedig így van. Gimi utolsó előtti éve...már majdnem 4 éve ismerjük egymást, de csak szeptemberben vált "egyértelművé" - vagyis úgy említették a barátnőim -, hogy mostanában túl sokat foglalkozik velem, és mindig hozzám jön oda segítségért. De ez az egész mégsem olyan egyértelmű, mert ő is egy nagyon furcsa és bonyolult személyiség. Minden nap megkérdezi, hogy mi van velem-kicsit ironikus módon-, előttem ül és mindig hátrafordul, elhülyülünk, azonos véleményünk van sok dologról, érdeklődik a családom és a jövőbeli terveim iránt. Egy irányba szeretnénk továbbtanulni is. Már néhányszor kiborultam apró hülyeségeken, legutóbb pl. olyan féltékeny lettem a padtársamra, mert együtt beszélgettek egymás mellett, én meg már le akartam ülni a helyemre...és vele is részben hasonló a kapcsolata, de nem olyan mély, mint velem. Már egyszer azon voltam, hogy bevallok mindent, de akkor - ha félreértelmeztem a jeleit - elrontom az egészet a következő együtt töltendő x évre. És nagyon ciki lenne mindig a szemébe nézni, épp ezért úgy döntöttem, hogy inkább nem lépek. Meg ugye nem egy lánynak illik kezdeményezni, és egyáltalán nem mondanám magamat rámenősnek. Barátnőim azt mondták, hogy még gyerek, még nem nőtt fel, és ezért próbálkozik ilyen óvodás módszerekkel, hogy "azt piszkálom, aki tetszik".

Szerintetek mire véljem ezt az egészet?