Van olyan ismerősötök (férfi), akinek soha nem volt barátnője? Hogy éli meg? Érdekelne minden részlet. A korát is írjátok le légyszi

lány létemre néha én megyek oda fiúkhoz

én szoktam kezdeményezni a beszélgetést, és látom, hogy meg is lepődne

pl. ha még sosem beszéltem velük, csak látásból ismerek őket

amúgy nekem eszembe sem jut ilyenkor, hogy mit gondol a másik, csak beszélgetni támad kedvem fogom magam és odamegyek hozzájuk dumálni

szerintem nem olyan nehéz és én sem vagyok tele önbizalommal, de valahogy semmi sem gátol meg abban, hogy olyanokhoz menjek oda beszélgetni, akiket nem ismerek

23l

lehet csak számomra ennyire természetes idegenekhez odamenni

én lányokhoz is oda szoktam menni vagy ülni, ha vagyok valahol és nem ismerek senkit, akkor kb fél perc múlva már beszélgetek is valakivel

unokatesóm 28 éves , rokonaim most is szivatták hogy "Nah ahhoz menj oda GYerünk!" ajánlottam neki a PUA-t is de sz@rik rá ő is meg a fiatalabb tesói, álomvilágban él mint én 2 évvel ezelőtt. Ha nem kezdenek neki a változásnak, nem is lesz sose barátnőjük, és egyedül fognak MEGDÖGLENI! A megdöglés szted emberhez méltó halál? Sztem nem... Ha nem teszel érte hogy legyen valakid akkor nem is lesz. Gyakorolj, tapasztalj, tanulj, és a sikerhez vezető út egyre stabilabb lesz

f18 (nekem se volt még de most tuti hogy lesz)

Itt vagyok én élő példaként. De van még egy haverom, aki hozzám hasonló okokból magányos.

Még sosem volt barátnőm, bár egyszer elég közel kerültem hogy legyen...

Nálam a fő probléma, hogy a külsőm nagyon nem előnyös, emiatt sosem éreztem, hogy nekem lenne jogom lányoknál próbálkozni, hiszen hogyan is nézek én ki.

Fura mód egyébként tetszettem már lányoknak. Utcán is néztek már vissza rám.

Pedig egy alacsony, vékony, nagy orrú kis senki vagyok.

Huszonévesen egyre nehezebb így élni, hiányzik egy társ, de amíg nem jön meg az önbizalmam, addig nem merek kezdeményezni élőben és ha kezdeményeznék is a külsőm miatt elutasítanának.

Egyébként, akinek van kedve írjon privit, szívesen ismerkedem.