Ebből még lehet valami?

Ez egy elég hosszú történet lesz, és elég gubancos, de remélem azért megértitek. Tudom, lesz pár olyan válasz, hogy még fiatal vagyok, és szánalmas... Ezért kérlek, kíméljetek meg ezektől a reagálásoktól.

Előre leszögezem, hogy az iskolában nem vagyok kitűnő sem, és rossz tanuló sem. Olyan 4-es 5-ös. Szellemi fogyatékos sem vagyok, és hátrányos helyzetű sem. Annyiban vagyok csak "más", hogy anyámmal nem vagyok annyira jóban.

Szóval... Tavaly januárban anyám kiutazott Amerikába. Akkor elkezdtem változni. Addig ilyen rózsaszín duci szörnyeteg voltam. Utána "scene" lettem. (Az emonak valamilyen fajtája.)

Apukámmal minden szombaton találkoztam. És egy ilyen szombaton találkoztam egy sráccal. Először még csak tetszett, utána egyre jobban kijöttünk egymással, és ezáltal egyre jobban megszerettem. A barátai szerint ez az érzés kölcsönös volt, de én kételkedtem.

Mindig repesett a szívem, ha csak rá gondoltam, vagy megláttam. Nagyon sokat beszélgettünk, és hülyéskedtünk. Aztán egy nap elmondtam neki, hogy érzek iránta. Először kezdtem örülni, mert mosolygott, és csillogott a szeme, de pár nappal később, már nem hogy nem beszélgettünk, hanem került is. Aztán összevesztünk egy apró pici hülyeségen. (Azt hitte, én törtem fel a facebookját.. De nem én voltam.)

Ez nyáron volt. Július 2.-án beszéltünk utoljára. Azóta én nagyon sok mindenen átmentem.

Eleinte jó elhatározásaim voltak, hogy ezentúl kitűnő tanuló leszek, és lesznek életcéljaim. De utána egyre durvább szokásaim jöttek. Bulímia, később anorexia. (Még mindig ezutóbbival küzdök.) Elhatároztam, hogy nyárra lefogyok, és elmegyek hozzájuk, és tisztázom a helyzetet.

Megkomolyodtam tavaly óta, és már máshogy látom a világot. Szerintetek még megjavulhat ez a kapcsolat? Minimum baráti szintre? Az biztos, hogy én még mindig szeretem...

14/L