IDÉZETET SZERETNÉK (LENT )?

Komolyan, mire jó ez az idézetezés? először azt hittem, azért van, mert az emberek nem tudják önállóan megfogalmazni gondolataikat, de most kezdem azt hinni, hogy ez valami új, h_ülye pics@ divathullám. Mintha ettől bölcsebb lennél, istenem...

Közlöm veled: Bölcs ember az akitől idéznek, aki idéz, az régen olvasott, aki idézni se tud magától (mint mondjuk te) az funkcionális analfabéta.

Csak hogy tudd:

"funkcionális analfabetizmus: az érintett tud írni-olvasni, de nagyon rosszul. Kibetűzi a szavakat, de nem érti meg a használati utasítást, és nem tud a saját örömére olvasni. Ez akadályozza a további tanulást. Magyarországon a különböző becslések szerint a felnőttek 16-33%-a funkcionális analfabéta." Wikipédia

Na, ez a szép idézet pl. rád utal.Megmagyarázza, hogy miért nem te fogalmazod meg a facebook kiírásaidat, és hogy miért tetted fel a kérdést csupa nagybetűvel.

Ide nem idézet kell. Beszélj a barátoddal, ne így üzengess, ha bajod van.

ad2, Kb annyit tehetsz, h elmondod ami bánt (nem beszéltek/találkoztok annyit, és ha ez így megy tovább, akkor el fogtok távolodni egymástól).. Ne mond meg neki, mit csináljon. Az rá tartozik. Az meg, hogy mit enged meg a pasijának, az rájuk tartozik.

Ismered a fogadatlan prókátor hogyan jár...

23F

"Te engem ne bírálj" Mintha tudnád, hogy ki vagyok. :)

Alaptalanul? meglapoztam: a csupa nagybetűs írással, és azzal, hogy nem tudod megfogalmazni a gondolataidat, ezért idézetet keresel, sőt! kerestetsz másokkal.

Ha nem lennél funkcionális analfabéta, minimum képes lennél egyedül találni valamit.

És nem bíráltalak. Diagnosztizáltalak.

Tessék, itt egy idézet a magyar irodalom legszebb verséből - Petri Göyrgy: Hogy elérjek a napsütötte sávig

Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom.

Nem vetkőzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magárol a nadrágját.

"Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok"

- mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre,

magam is csak a legszükségesebb mértékben,

meg a zakómat dobtam le - inkább legyen koszos, mint gyûrött.

"Csókolj meg." Hát igen, ez elkerülhetetlen.

Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,

szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban

kotorászna a nyelvem - mindjárt fölvérzi az éles perem.

Rettegtem, hogy menten a szájába hányok,

ettől viszont röhöghetnékem támadt,

ömlöttek durva bőrére a könnyeim, amíg

ura lettem a perisztaltikának. A lába köze

szûk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik.

"Várjál" - mondta, és belevájt ujjaival

egy megkezdett margarinba, magába maszírozta,

aztán még egy adagot.

"ENNI is fog még ebből?"

"Meg tudom mosni valahol magam?" - kérdeztem később.

Egy csőcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merő

lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna.

"Ez is hozzátartozik" - mormoltam. Egy ötvenesem

volt még. A fejét rázta: "Mondtam, hogy egy

huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas

meg egyszerûen kell." "Akkor adj vissza" - mondtam -,

"értsd meg, nincs huszasom." "Hülye vagy"

- mondta - "ha vissza tudnék adni ötvenből,

nem kéne a huszasod" - mondta logikusan.

És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal.

Vállat vontam. ("ha ilyen büszke vagy"),

zsebre gyûrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm,

és botorkáltam fel a lépcsőn.

Hogy elérjek a napsütötte sávig,

hol drapp ruhám, fehér ingem világít,

csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,

oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,

komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,

émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,

nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.