Jogos (vagyis inkább reális) az az igény, hogy a páromnak én legyek a mindene, keresse a kedvem, mindig tisztelettel legyen irántam és mindent megtegyen értem? Vagy ilyen csak a mesében, vagy ott sincs, vagy csak 16 évesen?

Nem gondolom! Persze attól függ, mit vársz el, mert azt nem irtad le! Én mindenestre, mindig csak olyan férfit tudtam magam mellett elképzelni, aki hercegnőként bánik velem, aki a tenyerén hordoz, elkényeztet. Aki mellett NŐ tudok lenni. Éppen ezert, férjnek is ilyen választottam.

Ott van pl. a 4es kommentelő...ő menekül ettol a férfi tipustol. Kinek mi! De nem irtad le miket vársz el, igy nehéz konrétumokat írni.

Számomra pl a párkapcsolat az élet értelme. Nekem nagyon sokat ad, mondhatni az motivál a mindennapokban, ha van egy párom akit boldoggá tehetek.

Nagyon nehéz mondjuk olyan embert találni, akire felnézek eléggé hogy vele akarjak lenni, viszont az a kevés kapcsolat nagyon boldog volt.

Nem hinném hogy neked valóban olyan valaki kéne, akinek semmi magánélete, semmi egyénisége, se barátai, se csaladja, se hobbija, az egyetlen ami érdekli hogy hogy nyalja a hátsódat. Én személy szerint az ilyentől sikítva menekülnék.

Az ember egy önálló személyiséggel rendelkező lény, és elég baj ha 2 éves kora után is arra vágyik hogy legyen egy valaki aki kb levegőt se tud nélküle venni. Vagy neki legyen élete egyetlen értelme ha valakinek a kedvében járhat. Ez mindkettő komoly pszichés probléma.

Egy kapcsolat nem erről szól. Egy igazi jó kapcsolatban a felek kölcsönösen szeretik, tisztelik egymást, elfogadjak a másik hibáit, segítik az életben, a mindennapokban. Ott vannak vele a legnehezebb napokban, és valóban nem tudnak, pontosabban nem akarnak egymás nélkül élni. De ez nem azt jelenti hogy nincs semmi magánéletük, hogy semmi más ne érdekelje őket. Pl az egyik szeret olvasni, a masik főzni, vagy futni, vagy mittudomén, meg persze mindkét félnek kell hogy legyen legalább 1-2 olyan gyerekkori barátja akire mindig számithat. Es ami szinten nem azt jelenti hogy minden nap beszélnek, találkoznak, lehet fél evig nem is latjak egymást. Szoval kell hogy az ember egyedül is le tudja magát foglalni

Nyilván van egy ésszerű határa a dolgoknak. Igen, elvárható, hogy oda-vissza egymásnak kifejezetten magasan helyezkedjünk el a fontossági sorrendben, de nem ilyen túlromantizált, és eszetlen módon.

Egyrészt: ez nem egy sorrend, hogy az embernek ki mennyire fontos. Normális körülmények között egy embernek több másik ember is fontos. Szülők, testvérek például. Ilyen esetben nem kell, és nem is lehet sorrendet felállítani, mert mindegyik más kategória, és jobb esetben mindegyik egyaránt fontos.

Másrészt: attól, mert valaki életem szerelme, még nem fogok lerombolni mindent. Mondjuk ha a kisasszonynak épp sétálni van kedve, amikor én dolgozok, nem fogom a munkahelyemet otthagyni, hogy ezzel a kedvében tegyek. Mert ez egész egyszerűen irreális. Mondjuk az más kérdés, hogy neki meg eszébe sem jutna olyanra kérni, amiből hátrányom/hátrányunk származik.

Igen, a kölcsönös tisztelet és megbecsülés fontos, de nekem az jön le, hogy te ezt egyoldalúan várnád, hogy téged kiszolgáljanak, körbeugráljanak. Nos, én azt mondom, hogy egy - értékrendem szerint - normális kapcsolatban ez egyáltalán nem reális igény.

De vannak durván szubmisszív hajlamú férfiak, akiket meg lehet, hogy ez tenne boldoggá. Csak meg kell találnod a megfelelő partnert.