A szüleitek, nagyszüleitek presszionálnak a gyerekvállalásra? Befolyásolják a döntéseteket gyerekkel kapcsolatban?

Nem helyeznek akarva nyomás alá, de ez a “hát már jó lenne egy unoka” mondat eléggé zavaró. A múltkor apám azt mondta egy semleges téma folytán, hogy hát őszerinte már nem is lesz unokája.

Azért mert 30+os szingli nő vagyok, kilátásba sincs az az unoka, sőt még én magam se vagyok biztos abban, hogy egyáltalán akarok-e gyereket…

Ilyenkor úgy érzem, mintha idős éveikre tőlem várnák a boldogságukat. Nem tudok ezzel a dologgal mit kezdeni.

Igen, nekem is odavágta apám amikor 24 éves voltam és még épp egyetemista, meg csekely félretett pénzzel rendelkeztem, hogy nekem nem gyereket kéne már amúgy szülni?

És tudod mit? Szrok bele! Az egyes válaszolónak van igaza, az ő idejükben simán lehetett gyereket vállalni, de most egy vidéki lepukkant kis házba ahol szinte már életveszélyes élni, nyilván nem fogok szülni sem pedig albérletbe.

Majd ha úgy érzem, fel vagyok készülve rá anyagilag, szülök. Amúgy meg hogyha annyira unokát akarnak akkor tegyenek alátok egy házat :D akkor már lehet róla szó.

Igen, de nem tudják befolyásolni a döntésemet.

Én nem szeretnék olyan nőt sem hosszútávra, aki akar gyereket.

Nem a gyerek miatt, hanem a körülmények miatt.

Lásd: Magyarország

Ahol:

- Nincs jogbiztonság.

- Közoktatás összeomlott (természettudományos, infó tanárok hiányoznak, elavult tananyag stb.).

- Közegeszségügy összeomlott.

- Környezetvédelem nincs.

- Közbiztonság sincs, és rosszabb lesz a romák szaporodása és a folyamatos elszegényedés miatt.

- Albérlet piac sem szabályozott.

- Munkavállalói jogok sincsenek.

- A nép erkölcsi az értelmi színvonala nagyon alacsony szintű.

Sajnos kevés értelmes ember van, aki képes felelősségteljesen, előrelátóan gondolkodni.

Ez sajnos rájuk is igaz...

Anyám kicsit hajlamos presszionálni. Ha lát kisgyereket, akkor mondja hogy egyet szeretne ő is, és hogy mennyit segítene, stb.

De én nem szeretnék gyereket, ezt ilyenkor mindig megmondom, aztán továbblépünk.

Nálunk fordítva volt. Anyám egyáltalán nem örült az unokának, tojik rá(juk) a mai napig. Kapásból azt vágta rá, hogy ő még fiatal nagymamának.

Mivel nem neki szültem, így ezt a véleményt is elfogadtam, és egyáltalán nem befolyásolt. A férjemmel kell ebben egyetérteni, ott meg nincs hiba. Három gyerekig meg se álltunk.

Vénségére sikerült megbolondulnia, és abalygatná a legkisebbet (7f), de ő már egyáltalán nem kíváncsi a nagyira. A legnagyobbat (20f) meg azzal zaklatja, hogy reméli, megéli hogy dédi lehessen. A fiam nem túl elegánsan odavágta, hogy akkor előbb nagymamának kellett volna lenni. Mit mondjak, azóta se sokat beszélgettek.

Akárhogy számolok, lassan én is nagymama korba lépek. Elméleti szinten bármikor lehetne. Én imádtam a gyerekeimmel is lenni, mikor kicsik voltak, meg persze most is. Biztos, hogy kiugranék a bőrömből, ha bejelentenék, hogy úton az unoka. De: ez az ő életük, az ő döntésük. Amilyen xar irányba halad minden, egyáltalán nem csodálnám, ha az én gyerekeim se akarnak majd családot alapítani. El kell fogadni, ez van. A gyerekvállalás egy jól átgondolt, racionális döntés kell legyen. Ha nekik nem fér bele, vagy nem vágynak rá, ebben az esetben is támogatni fogom a döntésüket.

Legfeljebb ha nagyon esz a fene, hogy babusgassak valamit, majd veszek magamnak egy kiskutyát.