A nők tényleg az Apjukat keresik egy kapcsolatban?

"Nem mindenkinél van ez, hogyha az apja durva, szigorú volt, akkor az ilyen és hasonlóan rossz férfiakat fogja keresni."

Ok jogos, én sem úgy értettem, hogy ez kivétel nélkül mindig így lenne. Eleve a szülő a legerősebb, de nem az egyetlen minta egy gyerek életében, szóval természetesen igazad van, nem kötelező érvényű a dolog, én sem így értettem, csak leegyszerűsítettem.

Saját magam is példa vagyok: az én feleségem pl a nagymamámhoz hasonlít nagyobbrészt, az anyámhoz nem igazán.

Hát őszinte leszek, én baromi rég elhatárolódtam a szüleimtől. Nem azért, mert rossz emberek, vagy bántottak volna, mert nem, csak szimplán teljesen mások. Mondhatjuk, hogy én vagyok a család fekete báránya. Teljesen más az ízlésem, viselkedésem, és kb óvoda alatt abbahagytam a tartós kommunikációt velük, bármilyen hihetetlen. Semmire nem volt pozitív reakciójuk, amit mondtam, és bármikor próbáltam kifejezni magamat, a gondolataimat feléjük, mintha más nyelvet beszéltünk volna. Így egy idő után kb nem mondtam semmit ténylegesen, csak sablon szövegeket, hogy utána elvonulhassak, és békén hagyjanak, és ne kelljen drámázni, meg ne szidjanak le olyan dolgokért, amikben nem vagyok hibás.

Abban viszont van valami, hogy pont ennek az ellenkezőjét kerestem későbbi kapcsolataimban. Vagyis a jó kommunikációt, értelmes vitákat. Férjem is olyan, akivel mindent meg lehet beszélni, és mindig lehet rá számítani, legyen az pár kedves szó, vagy fizikai segítség.

Huh, nálam egyébként kicsit így lett végül, abszolút tudat alatt. Nagyon jó apukám van, egész gyerekkorunkban ott volt, foglalkozott velünk, nagyon szoros a kapcsolatunk felnőttként is.

A párom külsőre a legkevésbé sem hasonlít apukámra, de miután bemutattam őket egymásnak jöttem rá, hogy belsőre eléggé. Visszahúzódóak mindketten, hasonló hobbijaik vannak. Szóval ja, nálam így működött.