Miért állítják, hogy a nőknek olyan könnyű, amikor én pont az ellenkezőjét tapasztalom?

Az elmúlt 5 évben (hogy ne a covid legyen a kifogás bármire):

- hány férfi akart veled megismerkedni és hánynak mondtál igent a randira hívására?

- hány férfival akartál megismerkedni és hány mondott igent a randira hívásodra?

#13. Csak abból, hogy odabiggyeszted, hogy jópartik, azzal kicsit olyan, mintha a "pixiseden" kívül válogatnál(hipotetikus énként értendő, nem ismerlek).

Csak azt mondom, ha ez a helyzet, azt ugyan úgy megsínyli a sikerráta, mintha a lábszagszájú, alkoholista, munkanélküli, elhízott tornagatyás reklamálna, hogy nehezére esik becserkésznie a jolánangélát (Angelina Jolie).

Csak amolyan mellékvágány gyanánt kérdezem, srácok: elvárhatónak tartjátok egy nőtől azt, hogy annak ellenére jöjjön veletek össze, hogy nem tetszetek neki?

Én ilyet már csináltam, még csak nem is olyannal, akit "végül is okénak, csak nem az esetemnek" láttam, hanem olyannal, akiről pontosan tudtam, hogy nem jönne be másnak sem, mert minden lehetséges objektív szempont szerint előnytelen volt a külseje. Lelőném a poént: nem lett jó vége. Próbáltam lelkesen és optimistán hozzáállni, mert hát jaj, olyan jófej, kedves srác, oda is figyel rám (idővel kiderült, hogy jellembéli hiányosságok is mutatkoznak nála, bár ez talán más lapra tartozik), de rövidesen nullára csökkent mellette a libidóm, amikor beadtam a derekamat egy kis szexre, mindig alig vártam a végét, másról próbáltam fantáziálni közben, undorodtam az érintésétől utána. Sőt, rutinná vált, hogy előtte ittam, hogy könnyebben rá tudjam venni magam. Ilyen kapcsolatban szeretnétek lenni? Ahol a barátnőtök nem érzi magát jól?

Őszintén érdekel, mert gyakran érzem úgy, hogy itt számon vannak kérve a nők, amiért olyan férfit akarnak társnak, akit vonzónak találnak, ezzel kiszűrve sok mindenkit, aki egyébként normálisan viselkedne velük, de azt a részét sokatok nem akarja megérteni, hogy egy szánalomkapcsolat közép és hosszú távon nektek sem válna a hasznotokra, és akkor még finoman fogalmaztam. Ezért nem érdemes neheztelni senkire.

26. Én férfi vagyok és én is jöttem már össze olyan csajjal, aki őszintén szólva nem tetszett. Aztán úgy voltam vele amúgy kedves, egész normálisnak tűnik, én tetszem neki, majd megszeretem. Hát nem. Ugyanez volt kb. a sztori nálunk is, mint nálatok. Nem akartam vele szexelni, ódzkodtam a vele való találkozástól, stb. Szerencsére csak néhány hónapig tartott ez a bohózat, mire rájöttem ez így nem oké és szakítottam.

Szóval ez a sztori megtörténhet mindkét nemmel.

Középkorú nő vagyok. Mi még úgy voltunk gimisek, hogy köpenyt kellett hordanunk. Amúgy ruhát akkoriban úgy lehetett kapni, hogy vagy volt a méretedben, vagy nem. Cipőt pláne. (És itt most nem az 1920-as, hanem az 1980-as évekről van szó. :) ) Senki nem sminkelt, nem festettük a hajunkat, nem hordtunk ékszereket, nem volt piercing, tetoválás. (Ezt csak azért írom, hogy ilyen egyéni-önkifejező dolgok nem voltak.) Senki nem piszkált senki az én osztályomban. A lányok nagyobb részének nem volt barátja, szűzek is voltunk legtöbben.

Gimiben is és egyetemen is tetszett egy csomó fiú, mindig szerelmes voltam valakibe. Soha senki nem viszonozta közülük az érdeklődésemet.

Aztán teltek az évek, alakult az éltem, lettek pasijaim, éltem együtt velük, volt jó dolog, volt rossz dolog. De az, hogy én bármikor bárkit megkapnék, hát ilyen soha nem volt. Konkrétan kijelenthetem, hogy életemben nem voltam együtt olyan férfivel, aki úgy nagyon tetszett volna. (Csak csókolóztam két ilyennel, az csodálatos volt. A kettő között 20 év telt el.)

A kérdés pedig nem férfigyűlölő. Teljesen jogos.