Mikor/ mitől érezted azt hogy a helyeden vagy?

A párommal, páromtól. Az életünktől. Nem tudom, valahogy ez talán öngerjesztő folyamat volt, mert eleve azért jöttem vele össze, mert önmagam lehettem vele az első pillanattól kezdve, és az életünk is úgy alakult/alakítottuk, hogy az valahogy nekem is természetesnek érződik. Nem mondom, hogy ezt konkrétan ő okozta, de előtte ilyet nem éreztem, és amióta mellette, azóta van ilyen "megérkeztem" jellegű belső nyugalom bennem. Hát még mióta gyerekünk is született, és így a lusta szombat reggeleken együtt lustálkodunk/játszunk az ágyban meg bújunk és csikizzük a kicsit és így mindenki boldog és felhőtlen, az nagyon az a fajta idill, amire mindig is vágytam és olyankor igazán otthon érzem magam. Valahogy ezektől a pillanatoktól vagyok a "helyemen". Akármit is jelentsen, de tényleg úgy érzem, hogy semmin nem akarok változtatni, ami ezt komolyan megbolygatná (leszámítva az újabb lurkókat).

Könnyen ment ez, olyan értelemben, hogy a férjemmel megismerkedés az egy szerencsés véletlen következménye volt, de onnantól kezdve kb mintha szappanhabos csúszdán kéne lecsúszni, annyi ellenállás volt az idill kialakítása felé :D De hát ez inkább szerencse kérdése volt, hogy mi egymásra találjunk, mint bármi más.

Olyantól étezném ha a masik is igy érzi

Ha latom a masikon hogy nincs rajta az a zsongás hogy mennie kell haverokkal el, vagy hogy nem kerulget a szabadnapjaimon hanem velem van, ha az életét körém szervezi ill beleszervez abba es nem külön életet él, vagy ha hullafáradt vagy beteg akkor is inkább nalam "haldoklik", es nem pedig elvonul meg ilyesmik