Szerintetek én rontottam el? Megfojtottam a szeretetemmel?

A volt párommal először fél évig voltunk együtt, majd szakított velem. Az egész kapcsolat nagyon fura volt, mert csak hétvégente találkoztunk, akkor el sem engedte a kezem, mindenkinek bemutatott, de hétköznap alig-alig váltottunk pár üzenetet. Azt mondta, neki ez így elég.

Közben lassan kiderült, hogy rengeteg barátja van, főleg nők, akikkel elmondása alapján semmi közelebbi kapcsolata nincs, csak csetel velük, néha beszélnek telefonon, illetve egyikkel-másikkal szokott találkozni személyesen is. Nekem ez nagyon furcsa volt, néha kiborultam, de próbáltam nem “akadályozni” az életében. Tudta, hogy nagyon szeretem, és ez tényleg így is volt.

Ha külön voltunk viszont mindig szorongtam, hogy akkor vajon mi történik, mert nem éreztem biztonságban magam. Aztán szakított velem, mondván, hogy nem akar rabságban élni. Nagyon szarul voltam hónapokig, hiányzott, hibáztattam magam, aztán néhány hónap után megjelent, és kibékültünk.

Azt mondta, hogy rossz volt nélkülem, és átgondolta, és oldjuk meg a problémákat. Eleinte iszonyúan rámtapadt, mindig velem akart lenni. Aztán jött a karantén, ő mondta, hogy költözzek hozzá, mert most már tudja, hogy velem akar lenni.

Aztán kezdett távolodni. Megint kezdődtek a csetelések, miattam nem tud a barátaival beszélgetni (pedig sosem “tiltottam, semmit), mindig azt figyelem, hogy mit csinál (egy idő után sajnos ez igaz volt, mert folyamatosan bizonytalanságban tartott). Ugyanakkor többször hagytam, hogy egyedül legyen, próbáltam figyelni az igényeire, mondjuk az enyémek nem nagyon lettek kielégítve, de így sem volt jó. Egyik percben még velem tervezte az életét, aztán közölte, hogy inkább szabad akar lenni, mert megfullad.

Nem tudom hogyan lehetett volna másképpen csinálni…