Férfiak - de nők is írhatnak. Miért nem lép soha? Vagy lépjek én még egyszer utoljára, aztán hagyjam?

Van egy férfi, akivel észbontó köztünk a kémia és emberként is mindenhogy bejön. Úgy ahogy van semmit nem változtatnék rajta. Vicces, udvarias, okos, jószívű. Ha találkozunk, forr köztünk a levegő, szinte nehéz megállni, hogy ne érintsem meg. És rajta is látom, hogy kölcsönös mert annyira zavarban van mikor velem beszél, kisfiús tekintettel néz mosollyal a szája sarkában. Egyszerre kerül és keresi a társaságom. Ha ránézek, idegesen elkapja a tekintetét, közben ha azt hiszi nem látom, folyton engem néz. Ha rámosolygok, alig tud magához térni. Ami azért furcsa mert alapból ő egy magabiztos férfi és nem is tini már. Legutóbb már szinte rosszul éreztem magam miatta, de közben annyira édes is volt, hogy szinte olvadoztam tőle. És legutóbb egyértelműen bátorítottam! De lépni sosem lép, föl nem fogom! Pedig nincs barátnője! Miután legutóbb elváltunk, meguntam ezt a küszködést és írtam neki szolidan, amire azt írta, örül és majd beszélünk még. Írtunk néhányat, viccelődtünk aztán egyik percről a másikra eltűnt. Írtam neki még egyszer és semmi. Én ezt nem értem. Lehet, hogy a viccelődésből sértődés lett? De ha így van legalább megmondhatta volna. Nem ügy bevallani a tévedést és többet nem csinálni. Más ötletem nincs. Érdemes ezzel a férfival még foglalkozni? Vagy lépni még felé? Az összes barátnőm azt mondja hagyjam a fenébe de újra és újra eszembe jut, mert eltekintve a szégyenlősségétől egy élmény vele beszélgetni és valami működik közöttünk, akárhányszor találkozunk. És azóta sem találkoztam hasonló kaliberű férfival, aki ennyire érdekelt volna. Másrészt nem akarok olyan szekér után futni, ami nem vesz föl.