Milyen érzés kiábrándulni valakiből?

Nekem mind a 2 féle volt. Az egyik a tinédzser kori nagy szerelmem, plátói is, de nem teljesen, mert azért a srác elkezdett hozzám közeledni. De a húga azt mondta, hogy a srác utálja a kutyájukat, egy másik ismerősöm meg azt mondta, hogy megrugdosta a kutyát és én emiatt soha többé nem engedtem közeledni a srácot felém. Én nagy kutyás vagyok, nekem ez nem fért bele és nem is tudott volna engem elviselni a kutyamániámmal, arról nem szólva, hogy elképzelhetetlen volt nekem az, hogy összekössem az életem valakivel, aki belerúghat a kutyámba.

De a szívem nem követte a kiábrándulást. Az eszemmel hoztam meg a döntést és belepusztultam, 10 évig nem tudtam újra szerelmes lenni senkibe, sok évig csak őt szerettem még utána is.

Egy másik esetben - szintén kutya miatt - egyetlen pillanat alatt ábrándultam ki. Nagyon szerettem azt a srácot, éveken át őrülten szerelmes voltam belé, ő sokkal kevésbé tűnt annak, de végső soron összenőttünk, feleségül vett, gyerekünk született. Aztán amikor azzal a kutyával úgy elbántak a szülei és ő nem állt oda a kutya mellé, se mellém, aki ezt nem hagytam, akkor egy pillanat alatt elmúlt belőlem 8 évnyi szerelem. Idegenné változott a szememben. Nem tudtunk elválni anyagiak és a gyerek miatt, de köztünk vége örökre. Évek óta nem is alszok vele egy szobában. Nem azért, mert haragszok, egyáltalán nincs már bennem ilyesmi, ezen már túl vagyunk. De idegenné vált és idegennel képtelen vagyok egy ágyban feküdni. Megpróbáltam, de úgy éreztem, felrobbanok a közelében, az is idegesített, ahogy tőlem 30 cm-re szuszog. Nekünk annyi már évek óta. És tényleg egy pillanat volt. Emlékszem egyszer, amikor pici baba volt a gyerekünk és ő ült az ágy szélén, a babával a térdén és szerelmesen nevettek egymásra. És azt éreztem őket nézve, hogy rájuk vágytam egész életemben és az életem velük lett teljes. Hát ennyi maradt belőle.

4, az biztos, hogy én is azonnal kiábrándulnék egy olyanból aki állatot bántalmaz vagy nyugodt szívvel végignézni ahogy bántalmazzák.

Nálunk másképp volt.

Az akkor még párom elhívott magához este, én pedig boldogan mentem, aztán ahogy beléptem az ajtón kirontott a szobájából az apja (ketten éltek együtt) hogy zavarom, ne menjek oda, ha együtt akarunk lenni akkor ő jöjjön ide hozzám, mindezt olyan alázó, bunkó stílusban hogy helyben sírva fakadtam és elrohantam. Akkor úgy tűnt hogy kiáll mellettem a párom, de nagyon félreértettem, kb. 1 hét múlva jött számon kérni, hogy mégis miért nem jelentkeztem és csodálkozott hogy nem léptem még túl a dolgon pikk-pakk és még ő volt rám dühös. Ja, ő már el is felejtette mi történt akkor... bennem meg örökre tüske maradt, szerintem amíg élek nem felejtem el azt a megaláztatást.

Akkor már láttam mennyire vagyok neki fontos, milyen jól kiáll mellettem és mennyire megértő, empatikus ember. Ott tudtam hogy ennek vége. Még 1 évig húztuk, mert nem akartam az eszemre hallgatni, ez idő alatt meg még többször is erősködött hogy menjek még hozzá...

Szóval ez ilyen fokozatos kiábrándulás volt... akkor este először nem akartam elhinni, csak sírtam és bíztam benne, hogy megérti. Aztán jött a csalódás, és egy ilyen nekem mindegy mi lesz érzés, rábíztam a kapcsolatunkat, kezdjen vele amit akar, mutassa hogyha mégis fontos lennék neki... én már nem tettem bele. Aztán amikor elkezdte erősködni hogy menjek hozzá jött a hitetlenkedés, még több csalódottság és a megerősítés, hogy ennek nagyon vége van. Aztán letelt az 1 év.