Mennyire normális, ha nőként 23 évesen sem vágyom párra?

Soha nem volt semmilyen kapcsolatom, még csak nem is csókolóztam. Olyan kapcsolatra, amiben a barátaim, testvéreim vannak a párjukkal soha nem vágytam.

Nem vagyok aszexuális, de nem érzek akkora vágyat a szexre, hogy elviseljem miatta az összes párkapcsolattal járó negatívumot. Rosszul vagyok a gondolattól, hogy valakivel állandóan, napi szinten találkoznom kelljen (esetleg együtt lakjunk), nem akarok állandóan menni valahová, nem akarok beszámolni a piszlicsáré dolgaimról, nem akarom, hogy folyamatosan ölelgessenek, puszilgassanak, taperoljanak. Nem vagyok kíváncsi senki haverjaira vagy szüleire és a magam részéről valamiért inkább szégyellném, ha azzal kellene a szüleim elé állnom, hogy van barátom. Úgy vagyok vele, hogy ha véletlenül megismerném életem szerelmét mondjuk a Sparban sorban állás közben, akkor lehet, hogy adnék egy esélyt a dolognak, de annyira nem érdekel ez az egész, hogy direkt pl társkeresőzzek vagy férfiakra nyomuljak.

Nem vagyok betegesen antiszociális, otthonülő remete, egyetemre járok, vannak programjaim, hobbijaim, elfoglaltságaim, átlagosak a kommunikációs képességeim, bár igaz, hogy a barátaim különböző okokból lemorzsolódtak mellőlem az utóbbi években.

Eddig nem zavart a dolog, élveztem, hogy senkinek nem kell számot adnom a dolgaimról és nem kell senkihez alkalmazkodnom mindennapi dolgokban. A családom és a barátaim is tudomásul vették, hogy nem vágyom párra, de nem igazán fogadták el, úgy voltak vele, hogy "majd meggondolja magát", "majd ha megismeri az igazit". Az utóbbi időben viszont egyre többen kezdtek el erőszakoskodni a témával kapcsolatban, emiatt merült fel bennem, hogy vajon elcs#szem-e éppen az életem, vagy nem.