Tartós párkapcsolatban élők! Ti gondolkodtatok már ilyenen?

Nem azért lesz vége, mert még fiatalok vagytok, hanem mert benned hiányérzet van. Én ilyeneken nem gondolkodtam 20 évesen sem, nekem nem hiányzott a "régi, céltalan, ismerkedős bulis énem", ami persze semmiképpen sem rossz vagy baj, hogy neked meg hiányzik, viszont amíg így érzel, addig egy komoly tartós kapcsolat még tényleg felesleges. Házasságról, családról onnantól van értelme beszélni és ilyeneket tervezgetni, amikor már úgy vagy vele, hogy tényleg ez a következő lépés az életedben, mármint magad miatt, a te saját léptéked szerint, nem azért, mert "már itt van az ideje", meg mert mindenki más is csinálja a környezetedben és egyébként is milyen szép kép a családi ház fehér kerítéssel két kutyával.

Az nem érv, hogy 20 évesen attól tartasz, hogy esetleg egyedül maradsz. Szerintem az sokkal félelmetesebb, hogy most benne maradsz ebben a kapcsolatban, nem éled meg az össz lehetőségedet, és majd két gyerekkel a nyakadon jössz rá, hogy a párod nem is igazán illik hozzád, boldogtalan vagy abban az élethelyzetben, amiben vagy, és hiányoznak azok az évek és élmények, amiket később már nem lehet visszahozni.

Amúgy ha utazgatni akarsz, ha passziváltatod magad az egyetemen 1-2 szemeszterre, az még bőven belefér, nekem csomó csoporttársam csinálta ezt, vagy akár Erasmus és társai programokkal is ugyanúgy ki lehet jutni érdekes helyekre. A 10. válaszoló nem mond hülyeséget, az egyetemet otthagyni nagyobb hiba lenne, mint egy fiatalkori (első, ráadásul) kapcsolatot.

Ha 2 év után ezt érzed a párod mellett az kuka. Nincs meg a kellő érzelem a kapcsolatban. Én is fiatalon találtam meg a párom de a 10 év alatt sosem éreztem azt, hogy nekem hiányzik a céltalan bulizós pasizgatás.

Az sem jó ha a párod mellett ennyire nem tudsz önmegvalósítani, ha ennyire odaláncol valahova. Attól, hogy kapcsolatban vagy simán be tudod járni a világot, tudsz spontán lenni, én is ezt csináltam. De ehhez az kell, hogy a megfelelő pár legyen melletted.

Neked 2 év után már hiányérzeted van, nem tudsz igazán önmagad lenni, nem tudod a céljaidat megvalósítani. Nagyon nem a megfelelő emberrel vagy, nem elég erősek az érzelmek és nem fog sokáig működni így.

Én 6 éve vagyok együtt az első barátommal. Nekem igazából az önállóság hiányzott, mert a családi házból rögtön összeköltöztünk és kicsit életképtelennek éreztem magam, aki biztos nem tud megélni a saját lábán (a családom egész életemben ezt szajkózta). Ezért kimentem 3 hónapra szakmai gyakorlatra külföldre és rájöttem, hogy simán életképes vagyok... itt spontán elmentem programokra, a munkatársaimmal sörözni és hiányzott a barátom. Bár jól elvoltam, de volt bennem egy állandó hiányérzet, hogy neki is itt kéne lennie (naponta több mint 1 órát beszélgettünk skype-on, de az nem volt az igazi).

Voltak férfiaktól kezdeményezések is, de soha eszembe nem jutott, hogy elfogadjam a közeledéseket, egyszerűen nem vonzanak a férfiak ilyen téren. Örülök, hogy megtaláltuk egymást a párommal, akivel megértjük és szeretjük egymást ennyi idő után is.

A szabadúszóság... meglehetősen kevés ember képes 0 pénzügyi támogatással világot látni, valahol akkor is kell munkát vállalni (kötöttségek), még ha csak ideiglenesen is vagy anyucinak visítasz havonta, hogy küldjön pénzt (de szerintem ez is egy komoly kötöttség).

#12 vagyok: 21 évesen ismertem meg a (ma már) férjem, nem mondom, hogy ő volt az első kapcsolatom, de 17 évesen is úgy álltam neki az ismerkedésnek, hogy én férjet és gyerekeket akarok, nem feltétlenül csak rajtam múlott, hogy ez nem rögtön az első pasival jött össze. Én ilyen személyiség vagyok, nekem a bulizás sosem okozott különösebb örömet, a céltalan ismerkedés csak ideig-óráig szórakoztatott, de inkább fárasztott, így nyilván nincs mit bánnom, mert amim most van, az pontosan az, amit már kamaszként szerettem volna. Pont ez az, amit írtam a válaszomban is korábban, hogy ha valaki olyan személyiség, hogy ezeket szereti, akkor vétek a legfiatalabb, legaktívabb éveit lekötve tölteni, mert biztosan később vissza fog ütni. Nyilván ha nincs minek hiányoznia, akkor később sem fog hiányozni, én nem félek attól, hogy majd 40 évesen bepánikolok, hogy dehát nem is éltem, mi lesz most. Számomra ez a jelenlegi életem az, amire bármikor visszagondolva azt fogom tudni mondani, hogy megéltem minden vágyam, hogy "kiéltem magam", nem az egyetemi bulik és az olcsó pia, amitől gyorsan be lehet rúgni.

Egyébként a pároddal együtt is tudsz csomó élményt szerezni. Nyilván nem a céltalan ismerkedős bulizás tekintetében, de világot látni, új embereket megismerni párként is lehet, már ha mindketten nyitottak vagytok és ezt szeretnétek. Ha őt nem akarod ott hagyni, akkor ez a másik opció, de azt egész életedben bánni fogod, hogy nem éled meg az álmaidat.

#15-ös vagyok.

21 évesen ismertem meg a - most már - férjemet. 22 voltam, mikor úgy igazából járni kezdtünk. Előtte nem volt kapcsolatom, neki már volt előttem. Hat éve vagyunk együtt, nyáron házasodtunk. Soha nem bántam meg hogy "nem éltem" eléggé, mert éppen hogy de. Csak vele. Mindent együtt éltünk át úgymond ciki nem ciki, én még az első csókomat is vele, az első szexet meg pláne. Még ennyi év elteltével is olyan mintha egy pillanat lett volna az egész. Nincs hiányérzetem. El sem tudnám képzelni az életem nélküle.