Szoktatok utcán ismerkedni?

Én minden nap bárkivel.

Rá nézek és azt mondom "Hello, miben segíthetek?".

Én elég nyílt vagyok. Hála égnek bátorságot is neveltek belém így nincs gondom az ismerkedéssel. Eddig minden barátnőmet utcán szólítottam meg, a lányoknak kimondottan imponál ha valaki meg meri őket szólítani.

A nehézség abban van hogy fel kell ismerni kit zavarnál éppen ha hozzászólnál. Illetve manapság nem egyszerű még csak szemkontaktust teremteni sem, mert mindenki a hülye telefonját bújja. Én a legegyszerűbb módon szoktam közelíteni. "Szia, észrevettem hogy csak itt várakozol, nézelődsz, várod a buszt és nagyon megtetszettél nekem. Gipsz Jakabnak vagyok, ha nem sietsz sehova, meghívhatlak egy kávéra vagy teára? Szeretnélek kicsit megismerni." Kamu duma nem kell. Csak őszintén és bátran. Többször voltam sikeres vele, mint amennyiszer lepattintottak. 29f

Régebben volt, hogy néha leszólítottak, mostanában nem gyakori, de igyekszem elérni a régi külsőmet.

Én nagyon megvoltam illetődve ilyenkor, és általában szó nélkül ott hagytam az illetőt. Általában csak ilyenek voltak.: ,,Szia! Szép vagy. Megadod a telefonszàmodat?" Meg hasonlók. Egyébként kisvàrosi vagyok, szóval szerencsére nem túl gyakoriak az ilyenek még akkor sem, ha valaki extra szép.

Én nagyon régen megtettem párszor, de valahogy elhalt ez a mákszemnyi bátorságom is. Eleve nagyon félénk vagyok, és annak idején az egyik ilyen alkalommal, igaz sietett az illető, de nagyon megtetszett, és mivel nem szakadtam le róla rögtön, rám kiabált, hogy hagyjam már békén. De a másik pár alkalommal sem volt semmilyen pozitív visszajelzés.

Azóta mégis nosztalgikusan tekintek vissza ezekre a régi évekre, mert legalább egy párszor meg mertem tenni szociális fóbiás létemre.

Nem értem ezt az ellentmondást, vannak akik azt írják, hogy imponál ez a dolog a nőknek, hogyha megszólítják őket, de ahogyan olvasom, mások meg nem szeretik ezt. Az a legnagyobb baj tényleg, hogy nem léleklátó az ember.