Hogy másszak ki ebből az érzésből, hogy legyek normális pár?

Egyszerűen nem tudom, mit tegyek. A párommal együtt élünk, egy éve vagyunk együtt. Úgy alakult, hogy őt az édesanyja eléggé kisemmizte, így a keresetén meg a fizetésén kívül nincs szinte semmije. Egyébként egy nagyon szorgos, házias, együttműködő ember, aki hihetetlenül szeret és ki is mutatja a szeretetét, szinte minden szabadidejét velem akarja tölteni, minden dolgunk közös, mindenhez hozzáférünk, ilyen módon nincsenek titkaink. Ezt sem én akartam, ahogy azt sem, hogy kvázi nekem kiszolgáltatva éljen az én lakásomban (próbálom vele nem éreztetni, mindent úgy kezelek, hogy az a miénk) mert próbálom leplezni, hogy mennyire paranoiás vagyok. A korábbi kapcsolatai is állítólag azért értek véget, mert megromlottak, nem harmadik személy miatt, volt már több éves kapcsolata is, abban is a lány csalta meg, nem ő. Bűntudatom van, amiért ennyire bizalmatlan vagyok, hogy még ez sem elég meggyőző nekem, hogy még így is bennem lappang, hogy nem szabad teljesen átadni magam ennek az érzésnek, mert mi van, ha félrelép és itthagy.

Nem akarok gyereket, rettegek attól, hogy terhes leszek, mert nem akarok szingli anyuka lenni. Nem akarom magam elengedni, mert félek, hogy vak leszek és nem veszem észre, hogy mással hetyeg, miközben engem aláz meg. Nem akarom, hogy ott maradjak öreg fejjel a semmiben, mert a társam elhagyott több évtized után. Próbálom megtartani, próbálok résen lenni és próbálom elhessegetni a gondolataimat ezzel kapcsolatban, mert tudom, hogy ezzel csak ártani fogok a kapcsolatnak. És próbálom a bizalmát és a nyitottságát kémkedés meg kutakodás (tehát az ezzel való visszaélés) nélkül úgy értelmezni, hogy minden oké. És semmi jel nem utal arra, hogy nem oké valami. De nem tudom, hogy mi marad ebből évtizedekkel később. Mostanában egyre több célzást kapok azzal kapcsolatban, hogy meg akarja kérni a kezem és azon gondolkodom, nem tudom, mit akarok valójában mondani neki, ha elém térdel. Ha ez nem lenne, a nyakába ugranék hihetetlenül nagy örömmel, de egyszerűen ez visszaránt és bőgni tudnék a bizonytalanság miatt. Halálfélelmem van, hogy kikerül a kezeim közül a saját életem felett való kontroll. Pedig imádom és a látottak alapján mindenki irigyel, hogy ilyen jó embert találtam magam mellé, aki a legjobb barátom, bajtársam is és még a saját anyjával szemben is kiállt értem.

Nem tudom, mi van velem. Pedig sosem csaltak meg, nem tudok róla. De sok nős férfi próbálkozott be és hallom a nős kollégáimat is a munkahelyen beszélgetni a családjukról, feleségükről. Undorodom néha. Egy embert nem tudnék mondani az összes jelenlegi és volt ismerőseim közül, akiben biztos vagyok, hogy nem lépett félre, akár csak írásban is... Apám is csak azért nem hagyta ott anyámat, mert a szolgája volt és mindent megcsinált, amíg ő dolgozott. Csak ő volt velem. De én nem ilyen nő akarok lenni, hanem egy társ. És most az vagyok, de félek, hogy így nem tartanak ki mellettem. Soha nem csaltam meg senkit és a párom mellett sem tudok senki másra nézni, a magam érzéseiben biztos vagyok. De soha, egy embert sem ismertem, aki évtizedekig hűséges volt. Olyanokat viszont nem egyet, akik évekig léptek félre és hazudtak erről sikeresen és olyanokat, akiket megcsaltak egyszer a múltban és még mindig ők példáloznak a férjükkel, hogy milyen jó embert fogtak ki. Mi meg hallgatjuk és a szívünk mélyén szánjuk őket, hogy milyen vakok. A párom anyja is így szívta meg a párommal... Otthagyta a pasi és azóta két másik családja van...

Nem akarom ezzel tönkretenni az életem, mert valahol tudom a szívem mélyén, hogy nincs okom rá. És annyira szeretném vele összekötni az életem... De mégis, úgy érzem nem tudom, hogy olyan ember-e a párom, aki mellett évtizedekkel később sem lesz ilyen gondom. Olyan embereket láttam magukból kifordulva otthagyni a kedvesüket egy fiatalabb vagy egy másabb nőért, kollégával kacérkodik, flörtölget, sunnyog, borzalmas. Ráadásul, az emberek sajnos változnak. Nem tudom, milyen lesz mellettem, csak a saját bizonyosságomban hiszek száz százalékban, mert mióta élek, ugyanígy gondoltam a hűségre (vallás nélkül). Nem tudom, milyen lesz, mikor már többet tapasztalt belőlem, az életből és nem csak 3 év a leghosszabb kapcsolata, hanem 13, velem. Nem tudom, hogy fog-e valaha a képembe hazudni vagy egy napon úgy áll-e elém, hogy xy-al megy ide vagy oda és szép lassan levált.

Nem hiszek abban, hogy ennyi mocsok ember között mi leszünk a kivétel. Ráadásul sokaknak ez az élet rendje. Nem tudom. Nem tudok semmit, csak azt, hogy újra és újra eszembe jut, hogy félek. Félek, hogy késő lesz és attól is, hogy utólag tudom meg, hogy akkor volt igazam, mikor bizonytalan voltam.