Már megint visszatért, vagy még mindig? Aki nem hisz a természetfeletti lényekben, akkor se nevezzen hülyének. Köszönöm. //nagyon hosszú kifejtés// 17/l

A történet óvodás koromban vette kezdetét, de talán előbb is. Akkor éreztem, hogy mindig valami velem van.

Történtek az évek alatt különös dolgok. Amikor még nem volt macskánk, kétszer történt, rövid időn belül ismételve, hogy hosszú, 3-10 centis karmolásokat találtam a mellkasomon. Nem lehettem én, akkoriban véresre rágtam a körmeimet, egy darab nem volt amivel megkarmolhattam magam, főleg 10 centisre. Szépen sorban felállítottam a kihúzható ágyunk tetejére (apámmal egy ágyba kényszerültünk 14 éves koromig) a plüsseimet. Fixen álltak kb 5 percig, utána egyesével hullottak le, pedig nem volt tömegnyomor és tényleg fixen raktam le az összesen. Egyszer nem találtam a kulcsomat. Megnéztem égen-földön. Minden szobában, ágy alatt, fotel mellett, hátha becsúszott, kabát zsebeimben (2 db volt rajta összesen). Aztán hirtelen jött ötlettől vezérelve, és kicsit parásan mert nem akartam késni, megnéztem ismét a zsebeket. Mindkét zseb akkora, hogy beledugtam a kezeimet és kb kicsivel kevesebb mint a fele kilátszott és betöltötte az egészet, és ismétlem, kétszer megnéztem már. Erre mégis ott találtam meg.

Még egy kulcsos. Mindenhol keresem, sehol nincs meg, pedig emlékszem, hogy hazaérkezésemkor kivettem a zárból és ledobtam valahova, ahogy szoktam. Erre amikor hirtelen ötlettől vezérelve, mert ott biztos nem lehet, kinyitom az ajtót és kívül a zárban van. Én meg néztem, hogy a fenébe került oda. Saját kulcsom volt. Összesen hárman éltünk abban a lakásban: Apám, apám nevelőapja és én.

Amikor apám éjszakás volt a munkahelyén, enyém lett az egész szoba + az ágy. Világosban, lámpafénynél nem volt gondom, akkor csak egy oké, tudom, hogy itt van a közelemben-nel letudtam, de este, a sötétben, mikor lekapcsoltam a lámpát és befeküdtem az ágyba, nem csak éreztem a jelenlétét, mintha egy láthatatlan szellem lenne ott vagy nem is tudom, hanem éreztem, hogy köröz az ágy körül, amennyire lehet azt mondani, mivel mindig mögöttem, a hátam mögött történt.

A mostani lakásunkban ketten vagyunk apámmal + macska. Apámé a nappali, nekem külön szobám van. Még mindig gyakran éjszakás. Ezek akkor történtek amikor az volt. Elmosogattam, lekapcsoltam a lámpát és bejöttem a szobámba. Mikor kimentem vízért, nyitva a szekrény, pedig biztos Isten, hogy becsuktam.

Nem egyszer fordult elő, hogy nagy csattanást hallottam a nappaliból, konyhából, valamelyik részből. Erre a macskám a fültanúm, ugyanis összerezzent, például akkor is amikor az éjszaka közepén rajtam feküdt, erre hirtelen csattanás, pedig csak ketten voltunk. Persze semmi a alkásban nem tört össze vagy esett le. Mindent megnéztem, minden a helyén.

Sokszor volt, hogy nyitva találtam az ajtót, de ezek akkor is amikor apám otthon volt. Ezt nem úgy, hogy tárva-nyitva, csak nem volt bezárva, pedig erre mindketten nagyon figyelünk.

Ez hülyén hangzik, de mindig "mögöttem" éreztem, szóval sosem éreztem azt, hogy előttem lenne, mint valami pajzz vagy ilyesmi, vagy mellettem, vagy mögöttem, s inkább az utóbbi, de úgymond gyilkos érzés felőle nem volt. Amikor azt mondtam elegem van, és az egyik barátnőmmel facen arról chateltünk, hogy szabadulhatnék meg ettől, mert már tényleg féltem (este volt), hirtelen jött villámcsapásként éreztem azt, amit addig soha a büdös életen akkori 15-16 évemmel, hogy szinte megfagyott bennem a vér. Nem mertem megmozdulni, hátrafordulni végképp nem. Közvetlen a hátam mögött érzékeltem.

Kiskoromban angyalnak, vagy bármilyen pozitív lénynek hittem. Titokban beszéltem hozzá, még nevet is adtam neki, örültem, hogy ő mellettem van, sosem voltam egyedül. Aztán észrevettem, hogy évről évre negatívabb az egész. Hozzá kell tennem, az akkori otthoni dolgok nem voltak fényesek apám nevelőapja és még néhány dolog miatt, de az a nagy fokú negatív akármi is rátett néhány lapáttal. Nappal alig éreztem, ahogy akkor sem amikor emberekkel voltam, mármint beszélgettem, osztálytársak között voltam, stb. Amikor egyedül, illetve sötétben voltam, na akkor volt igazán.

Aztán nemrég, néhány hónapja amikor a mostani iskolámba kerültem, mert előtte 2 pocsékat fogtam ki (középsuli), végre nem gyomorgöccsel mentem be meg ilyenek, mondhatni el is tűnt. Aztán mostanság enyhén visszatért az érzés, pedig nincs egetverően nagy gondom. Jók lettek a jegyeim, van szobám, anyámmal is már facen chatelek néha, mivel nem volt jelen az életemben, szóval tényleg nem lehet okom panaszra.

Két napja az ajtó nyitva van, pedig nekem nemhogy figyelem, de reflexszerű is ez a művelet amint belépek az ajtón. Apám tegnap és mai is rám szólt, hogy ne felejtsem el bezárni, én meg mondom neki vehemensen, hogy bezártam. Ő biztos nem lehetett, és mivel ketten vagyunk, kizárásos alapon én maradhatok, csakhogy én biztos vagyok benne, hogy igenis bezártam.

Akik végigolvasta, annak köszönöm. Tudom, hogy enyhén szólva hosszú lett, tele szóismétlésekkel. ^^'

Aki le akar hülyézni vagy pszichomókust ajánlani, esetleg egy diliházba beutalót, kímélje meg magát és a billentyűzetét mert nem hozzá szólt a kérdés és a szövegben is benne van, hogy "aki hisz benne".