Minden meghalt ember itt marad köztünk szellemként? A szellemek azok csak az emberek lelke, tehát semmi testi fogyatékosság nem marad meg ugye? Szóval egy siket vagy vak szellemként már hall vagy lát ugye?

Érdekes, hogy még manapság is ilyen gondolat felmerülhet, de a szoftver nem létezhet hardver nélkül, képtelenség.

A kis utódnak sem kell a levetett szoftver, nekik mindig frissített verziót kódol az evolúció (papa-mama kód).

Hiszen ez szolgálja a faj fejlődését, nem a bukott lelkek társasága.

Nem véletlenül van két különböző nem, legalábbis ezen a fejlettségi szinten.

Mert ez egy ilyen alaptörvény: az anya nő, az apa férfi.

Milyen lenne már, születik egy közös gyerek, valami tök idegen szoftverrel.

Újra kellene telepíteni rögtön.

A saját tapasztalatomat írom le.

Olyan történet ez, amit nehéz elhinnie az embernek, ha nem élt át hasonlót. Ennek ellenére hiszem, hogy sokan tapasztaltak efféle jelenséget, de félnek előadni történetüket: könnyen rásüthetik, hogy elmebetegek. Én vállalom a megmérettetést, és leírom életem egyik, legcsodálatosabb élményét.

E történet idején 23,30 -at mutatott az órám, amikor megálltam a kitárt kapuban reményvesztetten a házunk előtt. Elegem volt mindenből: úgy éreztem, testi, lelki erőm végéhez értem.

Nem figyeltem semmire, mégis észrevettem egy hatalmas varangyos békát a holdvilágította, lejtős garázsajtó beton támfalán.

Abban a pillanatban, amikor a békára néztem, biztosan tudtam és éreztem, hogy itt van mellettem a tíz esztendeje halott nagynéném!

Ezzel egy időben olyan fokú boldogságérzet lepett meg tökéletes fizikai erőnléttel, amilyet soha nem éreztem, sem az előtt, sem az óta. Kissé félőn fordultam hátra, mert úgy éreztem, a nagynéném mellettem áll, de nem láttam őt.

Mindeközben hihetetlen öröm uralta lelkemet! Szavak nélkül tudatta velem, hogy nincs semmi baj, jól teszem, amit teszek, sőt, tudtomra adta, hogy ő jó helyen van. Eközben felvettem a békust, és „betakartam” a másik kezemmel; féltem, hogy a betonra ugrik, és megsérül. De ő nem mozdult egy teljes órán keresztül, s mindeközben biztosan tudtam, hogy az anyámat helyettesítő nagynéném folyamatosan velem van.

Ezt fizikálisan is éreztem, ezért időnként magam köré tekintgettem, hátha meglátom őt, de szemmel láthatóan nem volt jelen.

k

Kisgyerekkorom óta tudta, hogy nagyon szeretem a békát,ezért választhatta „összekötő kapocsként”.

Az a boldogság, amely abban az órában eltöltött, nem hasonlítható semmihez itt e Földön, sőt, elképzelhetetlen, ezért lehetetlen ezt az érzést pontosítani, elmondani, vagy leírni; ilyen fokú örömérzetre nincsenek szavaink.

Boldogságom addig tartott, amíg a béka jelen volt, ezzel szemben a fizikai erőm évekig megmaradt.Egy idő múlva éreztem, hogy Ő „elmegy”, de azt is tudtam, hogy ennek így kell lennie, „lejárt az ideje”.

Ezzel egy időben éreztem: Ő távolodik, miközben örömöm „emberi érzéssé” csillapodik.

Ez a történet megmagyarázhatatlan, de igaz, s arra tanít, hogy az Isten ilyen különleges módokat is választ, hogy erőt adjon nehéz feladataink elvégzéséhez: ha azt másokért tesszük.