Megsemmisültem?

Már semmi sem jut el az akaratközpontomig, csak pályára áll és kering körülötte. A figyelmem szórványos, a világot mintha egy széttört tükör szilánkjaiban szemlélném. Könnyed, mégis ólomsúlyú a lét. Egyszerre hatalmas és eltörpülő. A régmúlt árnyai beragyogják a sötét reggeleim zajos magányát. Kívül meg sem rezdülök, belül rázkódom, mint egy busz. A távoli legbelsőm fél, de nem látja és nem is adhatom tudtára, mert nem érem el. A karom már túl öreg. Kevés lettem átírni a jövőt. Mosolygós emlékek a méz és a citrom a percről percre hidegebb teámban. Még kavargatom, még cselekszem. De nincs kezemben az irányítás. A testemet csak az a lendület viszi előre gépiesen, ami egy életerős fiatalból megmaradt. Méregfogak sorakoznak a bőröm alatt, amiket a kígyók hagytak bennem. Egyik a másik után. De én nem bántottam őket. Jó akartam lenni. Nagyon sajnálok mindent, amit tettem. Az eső és a tenger elmossa. A nevem eltűnik. Elfelejtenek. És ez így van jól. A világ nem azért van, hogy rám emlékezzen. Tettem jót. De keveset és későn. Túl későn. Sajnos. Nagyon sajnálom. Már nem segít. Semmi sem segít. Akkor kellett volna. Túl késő. Nem telik el év, ami ne emlékeztetne vissza azokra az időkre. Amikor jelenvoltam. A saját életemben. Most csak egy báb vagyok. Nem vagyok senki. Egy kísértet. Egy vitorlás szellemhajó, amit elfújt a szél és csak azt várja, hogy zátonyra fusson. De mindig elkerüli. A véletlen néha csodákat művel. Még mindig nem telt be a keserű poharam. A remény íze csak távoli emlék, mégis újra és újra felfedezem. Érezni vélem. Emlék. Minden csak emlék, ami el fog tűnni. Nem marad semmi a homokban. Semmi, amit valaha tettem. Nem fog számítani. Semmit. Nem történt meg. Nem is léteztem. Sosem ismertelek titeket.