Honnan ered a horogkereszt? Minek a jelképe volt az ókorban?

Szvasztika és horogkereszt

A szvasztika (vagy fylfot), melyet gyakran összetévesztenek a hírhedett horogkereszttel, egyike a legrégibb szimbólumoknak, már a történelmi idők előtt, a formális vallásokat megelőzően ismert volt az emberek számára. Az emberiség e közös örökségét, mely összekapcsolja a fejlett kultúrákat, Nyugat-Európában még a múlt század elején is a legmagasabb rendű tudás hagyományos szimbólumaként használták. Az ősrégi civilizációk egyik legismertebb jelképének neve szanszkrit eredetű (szu = jó, aszti = létezés), jelentése jólét, vagyis „valami, ami jó”, vagy „jólétre vezető”.

Ez a szimbólum megtalálható az aztékok és a maják művészetében, de Polinéziában, sőt a régi görög vázákon is megörökítésre került. Az iszlám ugyancsak használta a szvasztikát, akárcsak a korai keresztény és bizánci művészet. Ismert az észak-afrikai zsinagógákban, Palesztinában és az Egyesült Államokban, s a dalai láma trónját is ez a szimbolika díszíti. E jelkép eredete azonban leginkább Indiához kapcsolható, ahol a nappályát szimbolizáló szvasztika már az ősidőkben elterjedt a hinduk dzsainok és a buddhisták körében. A Nap égi útját leképező szvasztika, vagy napkereszt szerencsét hozó jel, a boldogságot és a jólétet jelképezte, és jelképezi ma is Indiában. Az ősi Harappában, ahol a nép a Napnak hódolt, nagy számban találtak olyan pecsétet, melyen a napkereszt jele volt látható. A szvasztika, mely a jó szerencsét jeleníti meg, a mai Indiában is ez az egyik legelfogadottabb misztikus jel, amely az örök körforgásra utalva, a hívők számára a boldogságot, a gazdasági gyarapodást, az örömöt és a kedvező kilátásokat reprezentálja.

Áldásos hatása miatt a szvasztikát használják minden nevezetes ünnepükön, házassági, pappá avatási ceremóniákon, istentiszteleteken, felajánlásaik és imáik során. E szerencsés szimbólum gyakran látható a vallásos érzületű (hindu és dzsain) üzletemberek számlakönyveinek nyitóoldalán. A falvak lakói szvasztikát rajzolnak küszöbükre, ajtajukra, ezzel díszítik házuk padlóját is. Hitük szerint ajtófélfára festve távol tartja a gonosz szellemeket.

Az indiaiak az óramutató járásának irányába forgó (jobbkezes) szvasztikát megkülönböztetik a balra forgó szvasztikától, a szauvasztikától. Azok a szvasztikák, amelyeknek a karjai jobbra hajlanak be, szoláris szimbólumok, mert a Nap járását követik. Ezek igen szerencsés jelek, ugyanis a férfias jelleget, a tavaszi napot, valamint Ganésát, az elefántfejű istent reprezentálják. Ugyanakkor a balra forgó vagy női szvasztikák meglehetősen balszerencsések, mert javarészt az éjszakát, az őszi napot és a félelmetes Káli istennőt, valamint a mágikus praktikákat jelenítik meg.

Egyes feltételezések szerint a szvasztika a csakrából származik, melyet szimbolikusan négy egymással derékszöget bezáró küllő ábrázol. Ezen kívül jelképezi a régi idők tűzgyújtó apparátusát is, melyet a szent tűz (homagni) felélesztéséhez használtak. A Váju-purána szerint a kígyók urának száz csuklyáján a szvasztika és a Visnu-csakra, a harci diszkosz jele tündöklik. Sokak szerint Trimurti-t, a hinduk három főistenségét és a Legfelsőbb Lényt, Brahmát testesíti meg, de a legtöbben a tűz vagy a Nap emblémájának tartják. A szvasztika formája a napkorongot idézi a sugarakkal, egyúttal a Nap erejét és mozgását is jelzi. Mivel a szvasztikák karjai többnyire a Nap járását követik, gyakran Nap- vagy tűzkereszt a neve. A Matszja-purána a nyolc fo jóga-ászana (jóga-póz) között említi a szvasztika ászanát, mely a jóga meditációk során gyakran alkalmazott szerencsés ülőtartásnak számít. Kettős kereszt-tartást jelent, keresztbe tett lábbal ül a jógi, karjait pedig mellkasa előtt keresztezi.

A tibetiek főleg vallási szimbólumként használják a szvasztikát. Gyakran látható szegélydíszítésként a láma asztalát fedő brokáton. A tibetiek számára a „yung-drung” (szvasztika) nemcsak a végtelen idő szimbolikája, hanem az összes között az egyik legszerencsésebb jel. Tibetben, ahol egykoron a temetést tiltotta a vallás, és – a tűz szent mivolta miatt - a halottégetés sem volt megengedett, a hús eltávolítását a holtakról egy szvasztikát formázó szent vágással kezdték meg. A tibeti parasztok gyakran szvasztikát festettek a házuk ajtajára, hogy távol tartsák a rossz szellemeket.

Hasonló szokás volt jellemző egykoron az ír parasztok körében is, akik ugyanilyen célból az általuk Brigid-keresztnek nevezett szvasztika jelét vésték az ajtóikra. A cuna indiánok Panamában színes szvasztikákkal díszítik a blúzaikat. A navajó természetgyógyászok színes homokból szvasztikát rajzolnak a földre, miközben a gyógyító rítusaikat végzik. Indiában ma is az áldás egyik módja, hogy a leborotvált fejű fiúk homlokára festékkel szvasztikát rajzolnak. A szvasztika kétségkívül egy örök idők óta jelenlévő szimbólum.

A buddhisták körében a szvasztika Buddha lábát vagy lábnyomát jelzi, de megjeleníti a Tan-kerekét is; fellelhető műtárgyakon, ábrázolják szobrokon; a tibeti buddhisták szvasztika jelvényeket tűznek ruhájukra. Japánban a szvasztika (mandzsi) a "Buddha-szellem pecsétje", és az éjszaka mágiáját, titokzatosságát szimbolizálja. Kínában wan a neve, és a prosperitás szimbóluma. Buddha kínai ábrázolásain, a szent mellén gyakran szvasztika található. Ha körben helyezik el, a napot, kör nélkül pedig a halhatatlanságot, a végtelenséget vagy a tízezres számot jeleníti meg.

Mint grafikus jel, azonban nemcsak az Indus-völgyi kultúrában, a régi Kínában és Tibetben lelhető fel, hanem szerte a világban az ősidők kezdete óta létező áldásos szimbólum. A legrégebbi szvasztika-ábrázolások az Indus-völgyi Harappából, a perzsa Szuszából, illetve Mezopotámiából származnak, de megtalálható e jel az ősi egyiptomi, görög, ciprusi, krétai és rodoszi leleteken, valamint előfordult a szkítáknál, Skandináviában, Mexikóban és Peruban is. Észak-Itáliában a halotti urnákat díszítették vele, a gallok az oltáraikra véstek szvasztika-jeleket. Az ábrázolásokon megjelent az ókori mezopotámiai pénzeken, az őskeresztények és a bizánciak művészetében. A skandinávok Thor égisten kalapácsát vélték felfedezni benne, a japánoknál a 18. században mesterjegyként használták. A keresztényeknél Krisztus jelvénye. Elterjedt az egész Amerikai kontinensen, Dél-, Közép-, és Észak-Amerikában, elsősorban a majáknál és a navajók körében volt közkedvelt. A navajó mitológiában a szvasztika az örvénylő vízben sodródó fatörzs legendáját jeleníti meg. Az erről szóló elbeszélés szerint a történet hőse – megnyugvást és békét keresve - egy hosszú útra indult a San Juan folyón. Kezdetben az istenek megpróbálták lebeszélni az indulásról, ám miután látták elszántságát, segítettek neki kivájni egy fatörzset, hogy abban hajózzon le a folyón. Útközben számos akadályt küzdött le, míg végül elérkezett céljához, a Colorado folyóhoz.

Polinéziában és Amerikában is napszimbólumként szerepel, náluk az aranyszínű szvasztika például a termékenységre utalt. Ismerték a szvasztikát egyes afrikai törzsek, de még a zsidók és az amerikai indiánok is. Ez utóbbiak azokat a szvasztikákat tartották szerencsét hozó szimbólumnak melyeknek szárai közé egy-egy pontot tettek. Nálunk a kőkorszaki edények díszeként és az istállóskői barlang falán falkarcolatként maradt fenn. Széles körben használják manapság is, mint forgórózsát.

A múlt század elején még a nyugati világban is pozitív jelentés tapadt e szimbólumhoz, a Coca-Cola cég horogkereszttel reklámozta italát. A 20. század első felében meglehetősen elterjedt volt Európában, többek között felségjelzésként használták a finnek, lettek és a lengyelek. Negatívvá válása 1910-tol kezdődik, ekkor javasolja a nacionalista ideológus, az osztrák Guido von List költő - aki egyébként már a 19. század végén vallotta, hogy a szvasztika az árják vérének tisztaságát jelképezi - a horogkeresztet a zsidógyűlölő szervezetek szimbólumának.

A német fasiszták horogkeresztjének ferdén álló szárai hosszabbak, karjuk az óra járásával ellentétes irányba hajlik be. Az ősi jelképből, a szvasztikából elorzott horogkereszt, mely a német nácik uralomra jutásáig mindenütt valamilyen pozitív jelentést hordozott, miután 1919-ben - mint a német nemzetiszocialista szervezet jelvényét – elfogadták az antiszemita szervezetek, a megkülönböztetés, a kirekesztés jelképévé vált. A fehér körben karmazsinvörös felületen lévő fekete horogkereszt, a Hakenkreuz, a nácik 1933-as hatalomátvétele után két évvel, 1935 szeptemberétől a Német Birodalom felségjelzése lett, majd felkerült új zászlójukra is. Furcsa módon, a horogkeresztes zászlók sokáig nem voltak egységesek, a zászlókon, hol egy körben, hol egy négyzetben voltak elhelyezve, a kereszt hol az egyik oldalán feküdt, hol pedig álló helyzetben volt látható, sőt a szvasztikák iránya sem volt egyértelmű az első években, a karok hol balra, hol jobbra forogtak.

Bár a náci propaganda-gépezet az árja-elmélet kapcsán foglalkozott az óind és a tibeti misztikával is, mégis rosszul döntöttek, amikor a balra forgó és sarkára állított szvasztikát választották jelképüknek, ez ugyanis a pusztulás jele. Ennek ellenére a nácik vezére, Adolf Hitler teljesen kisajátítva az ősi szvasztikát, a horogkeresztet, az árják, szerencsét hozó szimbólumaként definiálta. Miután 1945-ben véget ért a nácik uralma, kikerült a horogkereszt a német nemzeti és állami szimbólumok közül. A szövetségesek a háború végén betiltották ezt a jelképet, amely többek között a népirtással párosult, később a Német Szövetségi Köztársaság alaptörvénye is alkotmányellenesnek minősítette a szvasztika használatát. Manapság a horogkereszt az újnáci csoportok betiltott jelképe. Magyarországon, mint önkényuralmi jelképnek, tilos a használata. Miután Harry herceg, az angol királyi család sarja egy jelmezbálon horogkeresztes karszalagban jelent meg, felvetődött az is, hogy egész Európában be kellene tiltani e szimbólum használatát.

"3,3-dietil-pentán"

Es az merre forog? :-D