Ez mi lehetett?

Én meleg vagyok. Ez majd a későbbiekben fontos lesz. Nagy nehezen rászántam magam arra, hogy elmenjek egy randira. Azért szántam rá magam nehezen, mert nagyon szorongós típus vagyok és használhatatlan vagyok, mikor annyira szorongok.

Egy parkban volt a megbeszélt találkozóhely, az is le lett fixálva, hogy ott pontosan hol.

Picit előbb érkeztem a megbeszéltnél, kb. 3 perccel 5 óra előtt, tegnap.

Megnéztem a karórámon az órát, éppen akkor volt öt óra. Mikor felnéztem, kb. 20 méterre volt a srác, akire vártam. Tetőtől talpig fehérben. Csak úgy ragyogott. A léptei picit lassabbak voltak az átlagosnál, már messziről sütött róla a nyugalom. Kegyetlenül fújt a szél, de nem érdekelt, csak bámulni tudtam. Olyan nyugodt és tiszta embert én még életemben nem láttam. Ahogy közeledett, picit elmosolyodott. Én továbbra is csak bámultam, ahogy emlékszem, szó szerint szájtátva.

Mikor köszönt, és én nem tudtam megszólalni, finoman megérintette a karom, még mindig mosolyogva, és köszönt még egyszer. És ahogy megérintett, minden szorongás eltűnt. Egyik pillanatról a másikra. És olyan nyugodt lettem én is, amilyet még szerintem soha nem éltem át.

És megnyíltam. Jóval alacsonyabb termetű, mint én, vékonyabb is kicsit, de úgy megöleltem, hogy szerintem csoda, hogy nem törtem össze szegényt. Sírtam is. MErt olyan ajándékot kaptam tőle már akkor, amilyet még soha. Nem éreztem szorongást. És soha nem volt még ilyen pillanat, mióta az eszemet tudom. Soha. Szenvedtem egész életemben, és minden fájdalom és szenvedés eltűnt egy szempillantás alatt.

És mintha megérezte volna, hogy kezdek elszakadni a valóságtól, mert az utolsó pár méteren picit begyorsított, továbbra is halvány, békés mosollyal az arcán.

Vagy negyed órán át öleltem folyamatosan, és zokogtam. Mikor úgy nagyjából kibőgtem magam, ránéztem, és olyan kedves, nyugodt mosolyt szintén nem láttam még soha. Nem akart megvigasztalni, nem akart megnyugtatni, hagyta, hogy én magam szedjem össze magam.

Aztán a hangja, na az tényleg nem erről a világról való. Lágy és földöntúlian nyugodt. Ilyen béke nincs ezen a földön. Szóval a randi gyakorlatilag abból állt, hogy leültünk egy padra és beszélgettünk. Ez azt jelentette, hogy éjféltájban fejeztük be a beszélgetést és elhívtam hozzám. És semmi szorongás. Egyszerűen semmi. Kb. kettő körül mehetett el, addig beszélgettünk. És ma este kilenckor én megyek hozzá.

És nem félek. Eddig kimondhatatlanul gyűlöltem, hogy meleg vagyok, (és ezért lényeges az első mondat), most pedig abszolút ki vagyok vele békülve. Egyszeriben ez a srác megszabadított minden fájdalmamtól. A bokám nem fájt azóta, hogy először megláttam. A mindennapos fejfájásom szinten kimaradt.

Alig aludtam, de ma a munkatársaim alig ismertek rám, hogy milyen friss és felszabadult vagyok.

És érzem, hogy azzal, hogy megismertem, valami megváltozott bennem. Gyökeresen. Ennek a srácnak nem élnek a szülei, állami gondozásban töltött éveket, és áááá... Ennek ellenére is ilyen békés.

Ti hogy értelmeznétek ezt az egészet?