Mit gondoltok ezekről a gondolatokról?

Írok egy könyvet, csak úgy magamnak, filozófia, eszmefuttatás, melyet részben meditációs "transzban", félálomban gyűjtök össze. Itt van egy részlet belőle. Véleményeteket kérem :))

"Már ha persze nem akadályoz meg pl. egy fontos tényező a meditáció folytatásában: a félelem, azaz pontosabban a halálfélelem. Akkor most egy pár szó erejéig erre is kitérnék.

Hétköznapjainkban komolyabban bele sem gondolunk abba, hogy egyszer mi is eltávozunk innen. Általában ezt egy szerettünk távozása tudatosítja bennünk azt hogy mégsem vagyunk halhatatlanok és rettegéssel tölt el a tudat, hogy egyszer megsemmisül az élet amit élünk és vég mindennek, nyomtalanul. Ha az „emlékekben minden él tovább-tézis” neked sem tetszik, akkor olvass tovább.

Hallani olyan verziókat is hogy ez a lét egy teljes illúzió, egy álom. Na de miből gondolod, hogy ebből felébredni valóban olyan borzalmas? Mindenféléket mindanak, de azt kell hogy mondjam, nekem úgy sejlik, hogy nem szűnünk meg létezni, hanem a mi fizikai létünk csupán egy halvány pislákolás valami sokkal nagyobbhoz képest. Honnan tudom mindezt?

Módosult tudatállapotomban eluralt a halálfélelem. Kedvetlen votlm az életre ikor egyszer úgyis véget ér, a kultúránk által belémgyömöszölt félelmek uralkodtak el rajtam hogy már szinte ordítottam volna, mikor egyszer csak, a zuhany alatt valami hang megszólított: honnan a fenéből veszed azt hogy mindennek vége? És ekkor megnyugodtam, mert újabb, korábbi tapasztalataimmal passzoló gondolatok érkeztek.

Az élet végső kiterjesztése vagyunk, mi kiterjesztett lények, hasonlatosak egy lefelé fordított háromszög csúcsához, ahol a vastag rész a magasabb dimenziókban van, ahol nemcsak hogy megvan ugyanez a személyiségünk, hanem sokkalta gazdagabb annál, mint amit el tudnánk képzelni. Ráadásul esetleges előző életeink is folyamatosan hozzáadódnak az egészhez (mindezt „személyiségtapétának” neveztem el), így z is növeli a komplexitást. A multidimenzionális lényünk egyes arcait az interferáló kvantumrészecskékhez hasonlóan tudjuk egymáshoz fordítani – a tudat nem tűnik el, legfeljebb nem látszik… („mindig érzem a jelenlétét” – szokták mondani elhunytakra. Ne félj hát a haláltól!)

Mégis rossz bármilyen megfogalmazás. Egyszerűen olyan bonyolult az a másik, sokkl komplexebb és gazdagabb létsík, hogy egy bizonyos értelemben, a lét könnyebb létezése érdekében elkerülhetetlen, hogy egy sűrűbb létbe manifesztálódjon le, mellyel elkerülhetetlenül fakul is – de csak látszólag élettelenebb az intenzitása. Mi csak fakóbban látunk, egyszerűen így észlelünk: attól még hogy fekete-fehér készüléken nézed a színes televízióadást, a színek még megvannak! Csak a készülék nem tudj őket megjeleníteni… De ott van!

Az élet az anyag legmagasabb szintű szerveződése egyben önmagának legalacsonyabb szintű kiterjesztése vagyunk – nézőpont kérdése az egész. Jéghegy csúcsainak csúcsi vagyunk!

Ugyanígy, két ember kapcsolata valami még komplexebb felső „alakzat” fizikai ki(be…)teljesülése (a csúcstól szétágazva a két háromszög „ott fenn” közös metszetet alkot). Honnan tudni hogy megtláltad a nagy szerelmedet, lelki táradat? Hát jelzi azt a kapcsolat harmóniájának szintje. És ez még mindig semmi ahhoz képest amik „odaát” vagytok. A házasságok valóban az égben köttetnek. Ugyanúgy, mint a barátságok is.

„De hát egyszer elmúlik minden!” – Ja, hogy az idő nyila?... Ne törődj vele. Minden egyben van.

Épp hogy beszűrődünk egy foszforeszkáló, korlátozott valóságrészletbe.

A halál valód természete titok, és ezt kell megiserni ahhoz hogy ne féljünk tőle – s ne mondd el senkinek, mert az a másik egyrészt bolondnak hisz, másrészt ezt a tudást mindenkinek magának kell megtapasztalnia."