Hogy képzelitek el a születés előtti "időszakot"?

Nekem erről több elméletem is van:

Születés előtt lehet mi magunk választjuk ki a szüleinket és általuk azt hogy hova fogunk születni.

Az is lehet hogy most élünk a pokolban és ha meghalunk úgy hogy hittünk Istenben akkor a mennybe kerülünk, vagy pedig új esélyt kapunk a Földön.

Viszont én úgy képzelem el ezt hogy egy szimulált világban élünk, ahova csak bekerül a lelkünk és ebben a világban elvárás az hogy úgymond "végig vigyük" a halálunkig, majd a halál után pedig a felsőbb dimenzióban a leélt életed alapján leszel besorolva valahova, esetleg pozíciód lesz az alapján hogyan éltél a Földön.

És persze az is lehet hogy születés előtt sincs semmi és halál után sincs semmi, de ez túl unalmas.

"Születés előtt lehet mi magunk választjuk ki a szüleinket és általuk azt hogy hova fogunk születni."

Ha ez ennyire egyszerű lenne,akkor miérr van az,hogy valaki,csak szenvedni jön, valaki nem is ismeri a szüleit, valakit vernek,vagy megerőszakolnak,míg mások érettségire kapják az új házat,meg a luxus nyaralásokat. Vagy várjunk már,akkor sorba kell állni,és aki kapja marja? Én ezt cáfolnám. Szerintem ezt ,hogy kik lesznek a szüleink nem mi választjuk,mint ahogy azt sem,hogy ki lesz a gyerekünk.

Továbbá számomra az is elképzelhetetlen,hogy ne létezzünk születés előtt. Egyszerűen csak a semmiből jövünk,és megyünk a semmibe? Annyira fura. De hát ez egy nagy kérdés,max spekulálhatsz, fix választ senki nem fog adni.Vagy hiszel,vagy tudsz, de hát létezik egyáltalán objektív igazság?

Amúgy maga a lélekvándorlás is érdekes szerintem. De ki lát az emberekbe? Milyen érzés lehet egyáltalán mindent tudni? :D

Mindenkinek meg van a saját véleménye a földi élet előtti, és a halál utánni állapotról. Én úgy gondolom, hogy egy más testben éltünk születés előtt, vagyis a lélek egy más testet használt a földön élni. Csak nincs emlékünk róla. Mos amelyik testben élünk, egyszer meghal, azután más testbe "költözik" a lélek, erről az életről ugyancsak nem lessz majd emlékünk.

A test meghal, a lélek az örök. Ez ez én nézőpontom. A halál után, és az ujjászületés közötti idő olyan lehet, mint az álmodás. De akkor jön a kérdés, hogy hogy nem emlékszünk, hamár az álmokra igen. Úgy, hogy mi sem minden álmunkra emlékszünk

Lehet, hogy majd pl. 100-ik ujjászuletés után fogunk emlékezni egy ilyen "köztes" állapotra. Megint példának az álmot hozom fel, van úgy, hogy nem emlékszek az esti, tegnapesti, azelőtti, azelőtti álomra de a még azelőttire, már igen. Én így képzelem el, csak nehéz megfogalmazni. Nem is csoda. Nehéz egy téma.

Nem igazán tudom megérteni ezt az egészet. A születésem élőt szerintem nem voltam sehol. Nem letezhettem.

A szüleim és az ő felmenőik génjeit hordozom. Az a bizonyos "Én" az ő alltaluk összehozott genetikai mix szó szerint ők alkottak meg.

Szóval, hogy is létezhettem volna "Én" ezek nélkül, anyámtól örököltem a számat apamtol a szememet nagyszülőmtől a hirtelen haragot, érzékenységet stb. sorolhatnám reggelig. Amin keresztül mentem az alakított azzá aki vagyok. Szóval ha létezett is valami "én" dolog születésem előtt ahoz nekem semmi közöm vagy hogy kell elképzelni ezt a lelket (ami megszállta anyám magzatját tehát engem) mint valami üres semmi?

Ez lenne a lélek?

Mert ugye az ami most vagyok az nem lehettem a születésem előtt szóval az nem én voltam meg bármi is van halál után az sem én leszek már. Az az Én dolog akkor ér véget amikor kilehelem a lelkem. Hogy is kell elképzelni ezt az újjászületést? Elvándorol szépen a lelkem majd megszületek idegen szülők gyerekeként és annak lesz valami köze a mostanin énemhez? Nem lehet köze mert ezeknek az idegen embereknek is vannak tulajdonságaik es genjeik melyek tovabbadnak a saját gyerekeiknek akik ezáltal lesznek azok akik lesznek.

Szerintem morbid es logikátlan ez az egész újjászületésdi, nincs értelme de még csak logikai alapja sem.

Én is így gondolom ahogy az 5ös.

Minden tulajdonságunk a felmenőinkből örökölődik. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy nem voltunk sehol születésünk előtt és valószínűleg nem leszünk sehol halálunk után sem.

Pontosan úgy, ahogy elveszítjük az eszméletünk vagy úgy, hogy nem emlékszünk az álmainkra.

De a legnyilvánvalóbb az, hogy folyamatosan felejtünk. Egy régi képet, ha néha szembe jön velem.. semmi nem rémlik arról, hol készült és mikor, pedig rajta vagyok. Ez is egyfajta semmi, halál.

Ami pedig egyértelműsíti, hogy a semmiből jövünk az, hogy egyre többen vagyunk a földön.

Kérdező, én azt javaslom ne a halál utáni élettel foglalkozz, mert 1. Nem tehetsz ellene semmit, 2. Lemaradsz a jelenről, a jelen csodáiról és nézz szembe a ténnyel, hogy semmivé válsz, érzések és gondolatok nélkül, mert ezáltal, hogy szembe nézel a halállal, sokkaljobban megéled az életet.

És ne aggódj, a semmi az ugyan nem jó, de nem is rossz. :)

Nekem van egy régi perverz elképzelésem erről... Mielőtt születünk, de már megfogantunk, még nincsenek érzékszerveink, nem érzékelünk magzati korunkból semmit. Ezért nem is emlékszünk rá. Aztán ahogy fejlődik ki a testünk, és lesz fülünk, bőrünk, stb, elkezdjük használni ezeket, ergo, bekapcsolodnak... Ahogy épül fel a testünk, egyre több és több érzékszerünk műkődik, de még mindig vala a sötétség, és isten lelke lebeg a vizek felett... ;-) Ahogy az agyunk is fejlődik, sztem itt történik egy érdekes dolog. Talán általa jön létre a tudat. Ha nagyon materiális akarok lenni, azt mondom: Az agy által generált eletromágneses erőterek interferenciája, vagy éppen vmiféle mintázatba rendeződő formája maga a lélek, a tudat. Persze az agy egy központi számítógép is, ami vezerli a testet, de talán a struktúrája lévén (vagy nem tudom) mellékhatásaként jön létre a lélek az én tudat, stb. Ha nem materiális akarok lenni, akkor azt mondom: az agy egy vevő is egyben, mint a tv vagy rádió, és egyszerűen csak elkezdjük vele tudni fogni azt az adót amilyenre vételre képes. És lényegében az univerumunk rezgései egyike lesz a mi én tudatunk. És akkor ilyen formán reinkarnálódtunk, ha újra született egy olyan test, mely agya veszi az adott frekvencián érkező adást.

Valami ilyesmiket képzelek a születésre. A halálra pedig ennek ellenkezőjét. Testünk szépen lebomlik, érzékszerveink szépen alábbhagynak működni, az agyunk struktúrája apránként nem birja fogni az én-ünk adását, lényegében ahogy létrejöttünk, úgy távozunk, semmiből a semmibe. Vszeg mivel érzékszerveink sem életünk előtt sem után nincsenek, így érzékelésünk sincs abban az állapotolban, se idő, se tér, se semmi. Viszont van még egy rossz hírem! :-) Elméletemben a halál is egy hosszabb folyamat, se nem úgy néz ki, hogy leáll a szívünk, légzésünk, kidőlünk aztán vége a dalnak, hanem... Sztem az érzékszerveink még működnek aztán akár napokig vagy tovább, csak egyre korlátozottabb minőségben. Szóval, míg lebombik teljesen a cucc, vagy a kontakt az aggyal. Szval, ha ebben van ráció, lehet h fáj kissé a hamvasztás, csak éppen kiabálni nem tudunk már közben. :-)

Ja és még vmi!

A gének, és hogy mit öröklünk a szüleinktől sztem csak egy szelete az egésznek. Igen, hasonlít az arcunk, kezünk lábunk, szemünk, hajunk a felmenőink valamelyikére, a dominánsabb gének szerint, de gondolj csak bele: Ha elveszíted kezed-lábad, attól még ugyanúgy megmarad az éntudatod. Elviszítheted jóformán minden testrészed, sőt! Tüdőt, szivet, májat csereberélgetünk, és még mindig te magad vagy, maradsz. Elveszíthetük a látásunk, hallásunk, hajunk, akár az agyunk egy részét is, és... Szóval, elgondolkodtató ez is. Hogy akkor az emberi tudat, az én hol is található? Mert valahogy nem a testben, vagyis a nyaktól lefelé biztos nem. :-)