Különös állmom volt, mi a véleményetek, mit gondoltok róla, mit jelenthet ez az egész rám nézve? 🙂

Az álom egy hatalmi közintézmény épületében kezdőik, a nagyváradi városházán, ahol a város vezetői és a város népképviselete és lakosai éppen egy küldöttséget vár és tanakodik, magyarok és románok és egyéb emberek együtt, a teljese vezetés és a lakosság.

Különböző érzések, érzelmek terjengenek a levegőben, a tanácsteremben. Van aki bizonytalan. Vannak bizakodóak és tettre készek, és vannak határozottak. Vannak tanácstalanok és tanácstalankodók, és vannak akik félnek. Vegyesek az érzelmek köztük. Várnak. Várják, hogy mi lesz. Mi fog történni, hogyan cselekszik, mit tesz majd a polgármester.

Félelemmel kevert várakozás és kíváncsiság terjeng a levegőben a város képviselői és lakosai között.

Kis idő múlva, a Román zászló ünnepére ez alkalomból küldöttség érkezett Bukarestből. Ezt várták a nagyváradi városiak.

Öltönyös, magas rangú, román, központi-karhatalmi küldöttség érkezett, zászlókkal a Városháza elé, több autóbusznyi rendőrrel, rend védelmissel, rendfenntartóval, milicistával és katonával a városháza előtti térre. Erő demonstratívan a köszöntés és a behódolás learatására jöttek, a román zászló és az ország ünnepeltetésére, a maguk és az ország vezetőinek ünnepeltetésére és önön nagyságuk fitogtatására, a hatalmunk és főségük megkérdőjelezhetetlenségének a bizonyítására. Teljes meggyőződéssel ebben szerettek volna fürdőzni, learatni az elismerést, és ünnepeltetni a Román zászlót és Romániát.

Az öltönyös, fekete és sötétkék, ballonkabátos bukaresti román karhatalmi küldöttség megérkezik a városháza lépcsőjére a Román zászló ünnepének elkezdésre. Várják a városvezetésnek az üdvözlését, a bebocsájtást, és a város vezetésének és a lakosoknak az alázatos behódolását, hogy megünnepeljék Romániát és Bukarest főségét a város és vezetése felett.

Mindenki feszült. Hideg a levegő. Néma csend van. Előlépnek a városháza lépcsőjére a város képviselői.

A küldöttség és a város képviselői szembenéznek egymással.

Feszült a figyelem.

Várják, hogy előlépjen a polgármester és hódoljon a bukaresti hatalmi küldöttségének.

Érdekes jelent zajlik le ekkor az öreg, bukaresti, magas beosztású, román tisztviselő és köztem. Ekkor derül ki, hogy én vagyok az a polgármester és engem várnak.

Az én reakciómra, kíváncsi mindenki, hogy mi fog történni, hogy hogyan fogok cselekedni és milyen lesz ez az ünnep.

Ekkor egymás elé lépünk a lépcső tetején, a magas beosztású küldött és én mint a lakosság és a város legfelső képvelője és polgármester.

A küldött kézfogásra nyújtja a kezét felém, kézfejjel felfelé, barátságosan és sejtelmesen mosolyogva, de a behódoló kézfogásomat várva lentről.

El is indul a kezem viszonozni a kézfogást.

Mindenki csendben figyel, a rendőri-karhatalmi sokadalom a téren és a város képviselőinek és lakóinak a sokadalma pedig a városháza előtti lépcsőn.

Ekkor, mikor majdnem megérintem a hatalmi küldött kézfogó kezét, határozottan visszahúzom a kezem és annyit mondok neki, hogy:

”Ez nem egyenrangú és egyenlő értékű kézfogás az egyenlő felek között és nem fogadjuk önöket.

Nem jöhetnek be a városházára. Menjenek haza. Nem fogjuk a román zászlót megünnepelni.”

Ekkor erő támad a hazaiakban és a városiakban, egy hatalmas egység és egyetértés. Egy nagyon pozitív és katartikus felszabadult energia: egy felszabadulás.

A város képviselői és a városházán tartózkodó lakosok, a hazaiak, Erdélyt kiáltanak és függetlenséget. Ki-ki a maga anyanyelvén, egyenlőséget és szabadságot kiált, a város minden embere, magyar és román és egyébfajta ember, együtt, anyanyelvtől és nemzeti hova tartozástól és vallási hovatartozástól függetlenül.

Félelemmel és dühvel teli dac és ellenállás támad a bukaresti karhatalmi küldöttséggel és az elnyomással szemben. Van aki bátor és van aki bizonytalan és fél, de nagy az egység és nagy az egyetértés és a felszabadul katarzis és az igazságérzet a hazaiakban, az erdélyiekben, és mindenki várja, hogy most mi fog következni és a karhatalmi küldöttség mit fog lépni…

Ekkor hátulról, a városháza ajtóból, előkerül egy új és csodálatos Erdély-zászló. Egy olyan amilyet még nem látott senki. Ami kicsit a karhatalom által sokat vitatott székely zászlóra hasonlít, de nem egészem olyan.

Egy új közösségi és nemzeti jelkép, amit a városiak egységesen öröm ujjongva és éljenezve kezdenek ünnepelni: A zászló hasonlóan az úgynevezett székelyhez, kék alapon arany sáv középen. Az arany sáv felső részén szárnyát kétfelé terpesztő aranyszínű turulmadár-koronás sas középen. Baloldalt fenn aranyszínű nap és jobboldalt fenn aranyszínű holdsarló. Az aranyszínű sáv alatt, a kék alapon, középen pedig hét aranyszínű bástya, szépen rendben, négy fenn, három lenn.

Elkezdik lobogtatni a zászlót és egyszerre mondják egyként: „Ezt a zászlót fogjuk ünnepelni és Erdélyt! A szabad, független Erdélyt! Éljen Erdély!” Így kiáltanak.

Ekkor a karhatalmi küldöttség rendőri bosszújától és a megtorlástól félve a városházaiaknál és a hazai lakosoknál akik az ügy mellett állnak előkerülnek fegyverek is, van akinél balta, kapa, vasvilla vagy csak egy egyszerű bot, de előkerülnek pisztolyok és vadászpuskák, és sörétes puskák is, a városlakók között.

Ekkor már nincs félelem a városlakóban. Nincs vissza út. Többen vannak az ügy mellett. Bátran és határozottan várják a bukaresti küldöttség és a rendőri karhatalom reakcióját. Mindent vállalva.

Ekkor az idegen küldöttség látván, hogy itt nem lesz Román zászló ünnep és ünneplés meg ünnepeltetés és látván azt, hogy nem szívesen látott „vendégek” és, hogy ilyen elszánt ellenállással és a felfegyverkező, többségbe kerülő városiakkal oktalanság dacolni és tovább erőt fitogtatni úgy döntöttek, hogy most továbbállnak.

A térről a rendőrsokadalom és a karhatalmi küldöttség durcás arccal sarkon fordult, felültek a buszokra és a teherautókra amivel jöttek és elmentek a városból, de érződött a levegőben, hogy benne van ebben még a megtorlás lehetősége és még visszatérhetnek.

Ekkor a városi sokadalmon végig futott a szabadság szele és mindannyian egy szívvel egy lélekkel és egy gondolattal, bizakodva, tekintettek a jövendőbe, de azért még kicsit tartottak attól, hogy a bukarestiek visszatérhetnek egy még nagyobb erővel, elégtételt venni és megtorolni az ügyet…

Ott lebegett a városban a félelem és a bizakodás egyben ebben az új helyzetben, együttesen.

Kis idő múlva már teherautók, katonai, páncélozott, csapatszállító járművek, harckocsik és tankok érkeztek a városba és a városháza előtti térre.

Katonaság és katonák érkeztek a városba.

Az egyik páncélozott terepjáróból, egy kis alacsony köpcös szépen vasalt zubbonyos, magas rangú katonatiszt szállt ki, mosolygós vidám arccal és elkezdett közeledni felém.

Talán ezredes lehetett vagy tábornok. Nem emlékszem jól.

Ahogy egyre közelebb ért hozzám, ez az egyenruhás kisember, sötét rövid haja volt és a feje tetejének közepén jócskán kopaszodott. Mikor levette a napszemüvegét akkor tudtam felismerni azt az ismerős arcot, hogy a tiszt nem más mint Danny DeVito személyesen.

Ekkor már sejtettem, hogy mi a helyzet.

Kedélyesen és illedelmesen köszönt, és mondta, hogy ők olaszok, olasz katonák, és azért jöttek a városba, hogy az ügy mellé álljanak és a megsegítésünkre, a kisegítésünkre, érkeztek ezekkel az erőkkel, hogy közösen fel tudjunk állítani egy erdélyi véderőt és hadsereget, hogy meg tudja védeni a kivívott helyzetet és ezt az új ügyet.

Biztosítani szeretné velünk közösen a várost és a védelmét, hogy békésen mehessen végbe ez az új átalakulás.

Ez a kis ember feltekintett az új zászlóra majd a rá jellemző kedves mosollyal feltekintett rám és barátságosan, egyenlő félként, egy szívvel és egy lélekkel, közösen kiállva az ügy mellett kezet fogtunk és elfogadtam a védelmet és a segítséget. Megköszöntem.

Mindenki, felszabadultan, bizakodva és készséggel, örömmel tekintett az új jövőbe a nemzeti hovatartozástól és anyanyelvtől függetlenül, és ezzel lett vége az álmomnak.

Különös egy álom volt. Mit gondoltok?