Mit jelent, ha azt álmodtam, hogy meghaltam?

Egy sötét, kietlen utcán sétáltam hazafelé egy buliból, mikor valaki mögém lépett és leszúrt. A meglepettségtől és a fájdalomtól gondolkodni sem tudtam, egyszerűen csak lerogytam a járdára és levegőért kapkodtam, miközben lepergett előttem az életem és csak arra tudtam gondolni, hogy még nem akarok meghalni, ám végül nagyon intenzív érzelmekkel (félelem az ismeretlentől, düh, tehetetlenség stb.), de elhagytam eme világot.

Egy ideig magában a semmiben lebegtem, majd jött egy alak, aki felvilágosított arról, hogy meghaltam, de ne féljek, ő majd elmagyaráz mindent.

Elmondta, hogy nincs olyan, hogy Isten, hanem valójában több, meghatározhatatlan identitású egyén együttes akaratából lettünk és nem csak Pokol és Menny van, hanem végeláthatatlan szint, mivel az emberek annyira különböznek egymástól, hogy a bűneiket már egyedenként kell nézni, nem kollektívan, így konkrétan mindenkinek egy saját túlvilága van, amit az életében elkövetett cselekmények szövevényes utóhatásai szerint alkottak meg mindenkinek, személyre szabottan. Persze megkérdeztem, hogy akkor mégis honnan a fenéből kéne tudnom, hogy valójában rossz vagy jó ember voltam-e, mire azt válaszolta a muki, hogy a világban nincs egyértelműen rossz és jó, mindenkiben más arányban oszlik el, ezért is alkották meg ezt a rendszert, hogy felesleges bonyodalmakat előzzenek meg vele. Ezután annyit kért tőlem, hogy kövessem, ezután pedig ott álltam a szülőházamban, egyedül, egy afféle "Útmutató a túlvilághoz" szerű könyvvel a kezemben, mely annyit mondott csupán, hogy mivel a túlvilágomban nem osztozik velem jelenleg senki, ha társaságra vágynék, az emlékeimből elő tudok hívni embereket, vagy akár alkothatok is magamnak néhányat, ha szeretnék, valamint felvilágosított a túlvilágom működéséről is (röviden: az időjárást bár tudom befolyásolni, de nem alakíthatom kedvem szerint; tudásomat bővíthetem a túlvilágok rendszeréről, viszont néhány kérdésre nem kaphatok választ; nem válaszolhatok semmilyen idézési rituáléra sem, különben a lelkem örökre elveszik a Nagy Feketeségben [igen, ez így volt megfogalmazva] és nem létesíthetek kapcsolatot ezen kívül bármelyik élőlénnyel a Földön, az előbb kifejtett okokból kifolyólag). Mivel mást nem tudtam eleinte tenni, csak körbenéztem a házban és felfedeztem egy kicsit a személyre szabott túlvilágom.

A hűtőm tele volt mindenféle finomsággal, és ha valamit kivettem belőle, az azonnal "pótlódott", emellett végeláthatatlan mennyiségű sorozat, film, zene és könyv állt a rendelkezésemre (minden, ami valaha az örökkévalóság alatt megjelenhet), a táj pedig Skóciát idézte. Egyedül csak a ház volt kissé lerobbant, és (ez az egyetlen komikum a sztoriban) a vécében mindig ott volt a kedvenc cicám, ezért nem igazán tudtam eleinte elmenni vécére, de aztán elhatároztam magam és szegény macska alig tudott elmenekülni. xD De utána legalább nem tért vissza a vécébe.

Ezután pedig belevetettem magam a tanulásba, és itt kezdtek elég furcsává válni a dolgok.

Megtudtam, hogy valóban léteznek démonok, viszont angyalok nem, legalábbis nem abban a formában, ahogyan azt mi elképzeljük (tulajdonképpen a meghatározhatatlan identitású alakok befogják szárnysegédeknek a legtisztább lelkű embereket, de nekik is ugyanúgy meg van kötve a kezük, egyáltalán nem avatkozhatnak bele a démonok és az emberek világába), a démonok pedig olyan emberek, akiknek a lelkük eltévedt a Nagy Feketeségben, de általában ők sem avatkoznak bele az élő emberek dolgaiba, sokkal inkább a bűnös lelkek világának megteremtésében játszanak szerepet (de nem vesznek részt aktívan a kínzásukban).

Ezután teltek a napjaim, felfedeztem a világom, elvoltam. Aztán bevillant, hogy valami már azóta zavar, amióta megérkeztem, de egyszerűen nem tudtam rájönni, mégis mi. Így hát szép lassan kutatni kezdtem, míg "megidéztem" a Nagy Orákulumot (ő a végtelen tudás forrása, akinek a segítségét igénybe vehettem, ha kerestem egy kérdésemre a választ, de ő nem árulhatott el nekem mindent) hogy segítsen. Csupán egyetlen tanáccsal látott el, mégpedig azzal, hogy kutassak az emlékeimben, de ne azokban, melyekre emlékszem. Eleinte nem értettem, mire céloz, majd ellátott egy utolsó tanáccsal, miszerint ha visszaemlékezem a Földön töltött időmre, meglelem a kérdésemre a választ.

Bár sokáig tartott rájönnöm, de végül beugrott, hogy az alakot, aki eligazított a túlvilágban, már egészen jól ismertem korábbról...

Ő nem a meghatározhatatlan identitásu alakok közül való, hanem egy démon, akit Jimnek hívnak, és 13 éves koromban találkoztam vele először álmomban, mikor figyelmeztett, hogy már csak 10 évem van hátra, utána meghalok, majd az utána következő években mindig figyelmeztett az időm fogyására (ami tényleg megtörtént, ez ugyanis egy valós, visszatérő rémálmom...). Nem ismertem a céljait, csak annyit tudtam (sokkal inkább sejtettem), hogy direkt törölte ki a rá vonatkozó emlékeimet az emlékezetemből, de mielőtt még bármire is rájöhettem volna, Jim hirtelen mögöttem termett, majd azt mondta: "bár még nincs itt az időd, gondoltam megmutatom, mi vár rád, ha nem változtatsz most", ezután ütött egy lyukat a padlóba, majd beledobott a tátongó feketeségbe, és azt kiáltotta: "azért út közben el ne tévedj!", majd felébredtem.

Szerintetek ez mit akar jelenteni?