Ha veszel magadnak vagy vesznek neked chipset, neked is minden alkalommal adni kell másnak?

Mi az, hogy 70% levegő? Veszel adott esetben mondjuk 220g chipset, hogy a fenébe számolod ki, hogy ennek hány százaléka a levegő?:D

Amúgy meg nem kell adnod senkinek. De utána te se nyúlt bele máséba.

:)amikor kislany voltam,azt gondoltam,ha nagy leszek,veszek egy egesz tabla csokit es egyedul megeszem.

Nagy lettem,megvettem,megettem.

Mostmar szivesebben adok masnak,sokszor nem is azt veszek amit en szeretek hanem amit ő.es alig varom,hogy odaadhassam,vagy lassam hogyan eszi.de ezzel ő is igy van...

Iskolás koromban rengetegszer volt, hogy bevittem/vettem egy csokit vagy chipset, kekszet stb., és természetesen a barátaimat körbekínáltam, így kapásból elfogyott a fele, anélkül, hogy én ettem volna belőle, de aztán jött a többi osztálytársam, mint légy a sz @ r r a, hogy vehetnek e egy szemet. Persze. És nem egy ember volt, és nem egyszer, aki úgy belemarkolt, hogy nekem konkrétan csak a morzsa maradt. De persze ha nem adtam, akkor én voltam a gonosz, és szabályosan KÖNYÖRÖGTEK, hogy adjak nekik belőle. Pedig akkor még a Chio chipsek 90 grammosak voltak, és kb. 150 forintért vettük, a Cheetos-t meg talán 90-ért, ha jól emlékszem. Sosem azért vettem, mert éhes voltam, volt nekem rendes kajám is, hanem azért, mert mindig is imádtam az ilyen rágcsálnivalókat, és a délutáni szakkör előtt tök jól esett volna leülni és nassolni egyet. De mivel mindig 10-15 ember gyűlt körém és kunyeráltak pofátlanul, ezért ezzel a szokásommal örökre felhagytam még kb. hatodikos koromban, és azóta csakis úgy eszem chipset vagy bármit, hogy megveszem a boltban, szépen hazahozom, és itthon a szobámban, egyedül, nyugalomban elfogyasztom.

Ez már csak azért is szükséges, mert 300-350 forint között mozognak már a chipsek, és 65 vagy 70 grammosak, amit nagyjából 10-15 perc alatt el is tüntetek.

Irigy soha nem voltam és nem is vagyok, mindig minden iskolámban és munkahelyemen én voltam az, aki rendszeresen vitt be süteményt, kekszet, csokoládét, szaloncukrot, bonbont... nem csak hogy mindenkit megkínáltam mindenből, de sokszor a büfében is meghívtam az osztálytársaimat csokira, szendvicsre. Szülinapokra, télapóra, húsvétra, én mindig készültem a többieknek valamivel.

Sőt, azt sem tettem szóvá soha, mikor felzabálták előlem a saját nasimat, de sikeresen kialakult miatta ez a frusztráció bennem, hogy társaságban szinte semmit nem szeretek és nem tudok jóízűen enni.

Én nem tartom úgy, hogy bárkinek kötelessége lenne megkínálni a többieket, vagy hogy ez így illene. Nem. Amit magadnak veszel, az a tiéd, ha megosztod másokkal, akkor jófej vagy és aranyos, de ne legyen ez elvárás. Természetes dolog, mikor a kis Juliska a zacskó cukorkájából megkínálja a két legjobb barátnőjét, Zsófit és Esztert, de amikor az ovis csoport mind a 27 tagja sírva rohan az óvónénihez, hogy ő is kér cukrot, és ezért az óvónéni szétosztja Juliska cukorkáit a csoport között, az már nem.

Lehet, hogy nem vagyok népszerű fajta, de szinte soha senki nem kért a chipsemből. Igaz, annyira túlárazott és túlsózott cucc, hogy nagyon ritkán vettem. Manapság pedig van fritőzöm és spirálvágóm, legjobb.

Ha nem akarok adni, nem adok, jogom van hozzá s nem fáj, ha megsértődnek. Egy embernek bizonyára adnék (de van olyan, akinek nem), de egy osztálynak? Akkor Nyilas Misi leszel, akinek semmi nem jut a saját csomagjából...