Hogy küzdhetném le a démonaimat?

Introvertált vagyok, ám alapvetően szerethető figura. No ezt nem én állapítottam meg, hanem abból következtetek, ahogy a környezetemben élők viselkednek velem. Nagyon fura kettősség emészt, mivel szeretnék reagálni, de képtelen vagyok rá. Amennyire a lehetőségeim engedik, kerülök minden potenciális kontaktot. A nagyhangúakat (extrovertáltak) tudatosan kerülöm, kettő mondatot nem tudok váltani velük anélkül, hogy ne vágnának a szavamba.

Vannak emberek (ismerősnél több, de a baráttól távol), akik közelebb állnak hozzám, akikben látok lehetőséget egy értelmes és hosszútávon fenntartható kapcsolatra. Ők kezdeményeznek, a gátat én állítom fel, és ténylegesen képtelen vagyok átszakítani azt. Kifogások, magyarázkodások egészen széles és kreatív palettáját tudom felsorakoztatni a lekoptatásuk érdekében, és ezért az ambivalencia, mert az énem egy része vágyik a társaságra.

Az igazat megvallva nincsen egy darab barátom se, akivel őszintén elmélázhatnék az élet nagy dolgairól, és emiatt rengeteget szorongok. Élvezem az egyedüllétet, de néha jó volna csak úgy felhívni, és megszervezni egy túrát, sátrazást, egy utazgatást, de nincs akit felhívjak. Lehetne, de elűzöm őket magam mellől.

Ez most így lehet, hogy kusza, és visszaolvasva kicsit olyan, mintha két ember gépelte volna, így nem is várom el, hogy a többség megértse, de az, aki hasonló cipőben jár, mint amilyenben én is, kérem, mondja el, hogy talált erre a problémára megoldást? Vagy egyszerűen fogadjam el, hogy ilyen vagyok?