Egyetemen ugye valamennyire "válogatottabb" társaság tanul? Bízhatok ebben, vagy már most hadjak fel a naiv reményekkel?

Üdv, egy az emberekből már végtelenül kiábrándult fiatal vagyok. Summázva, hogy ne erre a részére menjen el az értékes karakterek száma:

-16 évesen kidobtak otthonról

-17 évesen abba kellett hagynom a sulit, pszichiátriai kezelésen vettem részt

-3 hónappal később onnan is kidobtak, betettek egy neurológiára a sok demens nyugdíjas közé

-frissen jogilag felnőtté válva hajléktalan lettem

-2016 márciusában egy volt osztálytársam segítségéből kaptam 3 hetet, hogy talpra álljak, ami sikerült is, áprilisra már tudtam saját albérleti szobát fizetni

-felvételiztem egy suliba, onnan 6 hónap után elmentem mert azon voltak hogy önszántamból menjek el

-3 hónapja magántanuló vagyok, és albérleti szobában lakok saját zsebből

Na, akit érdekel a sztori, az rám ír, nem ez a lényeg.

Utálom az embereket. Ahány sztereotípiát hallottam, szinte egymás után látom beigazolódni mindnek a hitelességét, és talán 1-2 alkalom volt mikor pozitívan csalódtam valakiben. Ahány közösségbe bekerültem, egy két óra ismerkedés után le tudtam írni ki az aki retardált, ki az akivel még lehet értelmes ismeretséget kialakítani. Sajna utóbbiakkal nem fűződtek úgy össze a szálak hogy tartanánk a kapcsolatot, lévén átlagosan 4-5 havonta eltűnök mindenhonnan. Én csak úgy gondolok magamra mint egy vándor.

Az életem áll a munkából, a tanulásból, az egyre katasztrofálisabb párkapcsolatomból, és gyakorlatilag egyetlen megbízható örömforrásomból, az olvasásból. Ennyi, fb-n tartok kapcsolatot néhány régebbi személlyel, akikkel hetente beszélek, akkor is én kezdeményezek. Persze, jól elhülyülök ilyenkor fél óra-egy óra erejéig chaten az illetővel, de távol áll ez egy egészséges emberi kapcsolattól. Amolyan hiánypótló.

Évente van összesen 2 hét, azaz 14 nap amíg valóban, élőben vagyok olyanokkal akiket kedvelek. Egy régi tábori társaságról van szó, akikkel évente 2-3 alkalommal összegyűlünk, de ennyi.

Mivel ott van egy luk a tanulmányaimban, ezért még csak 11-es vagyok, jövőre érettségizem valahára.

És itt jön a kérdés: Egyetemen mire számíthatok? Egész pontosan biológia karra tervezek menni, ez a szenvedélyem, amióta élek a természet kérdésein szerettem gondolkodni, és megismerni a válaszokat. De ahány helyen laktam eddig egyetemistákkal, ahány helyen (azt a bizonyos baráti társaságot leszámítva) összefutottam és szóba elegyedtem egyetemistákkal, lehangoló kép kezdett kialakulni bennem. Oké, tegyük hozzá, a felük az a tipikus mondvacsinált valamilyen büfészakos otthonról pénzelt suttyó volt, aki valószínűleg rövidpórázon volt tartva egész középsuli alatt, és most hogy felkerült Pestre, a világ császárának hiszi magát. Infantilis, 15 éves szinten megragadt, gyakran életképtelen alakok. Ebből nekem nem kell több, a következő 100 évre találkoztam elég ilyennel. Ez mennyire általános? Minden egyetemen, minden karon ez a helyzet? Vagy azért van némi szűrés?

(mindenfajta lenézést, megvetést, minősítést egyfajta védekező mechanizmusnak nézek, aki csak ezért ír hozzászólást az tegye, pont nem érdekel. Én tisztában vagyok magammal, a jellemvonásaimmal, a személyiségem jó- és rossz tulajdonságaival, és azzal hogy az emberek túlnyomó többségnél sokkal többet tettem le az asztalra 19 évesként. Kérdésre adott idevágó válaszokat meg köszönöm, jobb híján zöld mancs jár értük)