Tényleg ennyire használhatatlan semmirekellő vagyok?

Először is, boldog újévet!

22 éves férfi vagyok. Szakközépben elektronikát tanultam, viszont 12 éves korom óta a programozásnak élek. Érettségi után így két lehetőségem volt:

a) Maradok a szakközépben letenni az elektronikai technikusit (+2 év), majd megyek villamosmérnöknek az egyetemre

b) Elmegyek szoftverfejlesztőnek

Édesapám azt szerette volna, hogy belőlem is villanyszerelő legyen.

A programozás iránt én úgy érzem, hogy tudom, mire jó a kenyér, tudom, mire jó a vaj és tudom, hogyan csinálhatok belőlük vajas kenyeret. Míg az elektronikánál azt érzem, hogy oké, hogy van vaj, van kenyér, de gondban lennék, ha ebből nekem vajas kenyeret kellene csinálni. Így informatikusnak tanultam tovább, az jobban a véremben van. Mivel gyermekként elég bénácska voltam (nem értettem meg egyből, hogy mit kell csinálni, vagy nem a megfelelő szerszámot vittem apának, ha segíteni kellett neki), azt gondolták, hogy én egyedül Debrecenben esélytelen, hogy boldogulni fogok. Apa teljes mértékben ellenezte, hogy én programozónak menjek, de megbékélt vele, amikor látta, hogy mégiscsak meg tudok állni a lábamon. Viszont nem mentek olyan simán a tanulmányok, mint azt terveztem. Csúsztam fél évet az egyik tárgyam miatt januárban, amit el is mondtam a szüleimnek, de sajnos még egy tárgyam miatt már egy év csúszásban vagyok (júniusban tudtam meg). Annyira féltem, hogy mennyire ki lesznek rám akadva, hogy elkövettem az életem egyik legnagyobb hibáját és eltitkoltam előlük. Aztán most vallottam be decemberben a dolgot, pont mikor a nagymamám is meghalt. Tudom, a létező legrosszabb pillanatban mondtam el, de én már nem tudtam tovább hazudni nekik. Azóta folyamatosan azt hallgatom apától, hogy semmire nem vagyok jó, még arra is alkalmatlan vagyok, hogy ezt a képzést végigvigyem, magyarul egy kalap sz_r vagyok. És ez ismét kijött most szilveszterkor is.

Az is probléma volt, hogy nem mentem sehová sem szilveszterezni, még rosszabb, hogy nem is lett volna kivel. Nincs baráti köröm egyáltalán. Meghívtak néha bulizni, de olyankor én mindig feszült voltam, nem tudtam ellazulni. Ugyanez volt, amikor táncra jártam, ott sem tudtam felszabadulni. Mindig az járt bennem, hogy jól csináljam, ne hibázzak, szóval teljesíteni akartam ahelyett, hogy jól éreztem volna magam. És ezt meg is jegyezték. Itthon sem vagyok nyugodt, ugyanolyan feszült vagyok, mint mindig. Barátnőm sem volt még, mert ugyan mégis ki tudna engem elfogadni és szeretni, ha még önmagamat sem szeretem?

A következő félévre én azt tervezem, hogy végre munkába állok gyakornokként a szakmámban, így le tudok szakadni a szüleimről. De az életem akkor sem lesz jobb, talán még rosszabb lesz.

Hogyan tudnék változtatni ezen?