A magány tönkre teheti az embert annyira, hogy elveszítse maga felett az uralmat, megőrül?

Egy kicsit elgondolkoztat az,hogyha valaki hosszabb ideig egyedül van és(ha) nincs senkije, de próbál nyitni a társadalom felé,mégse sikerül ,akkor az ilyen állapot mennyire folyásolhat be? Elvégre az ilyen emberek,akik általában elég sérelmet,csalódást átéltek ahoz,hogy többé ne nyissanak mások felé,már önmagukban is megváltoztak az egyedül léttől,nem?

Láttam pár évvel ezelött egy filmet,a címére nem emlékszem és csak ez az egy részletke maradt meg nagyon. Az történik,hogy kb.az eleje arról szól,hogy a főhös,aki egy nő annyira sok fájdalmat élt át a baráti és társasági téren,hogy egy idő után magába fordullt és ő is elkezdedt kisebb dolgokkal másokat bántani. Aztán(amit nem is igazá értek) hátat fordít és ilyen fáradt hangon valami ilyesmit mond:"engem nem érdekel,pihennem kell, ezért mostmár nincs szükségem barátokra"-valahogy így.

Aztán csak átugrunk pár hónapot és hirtelen a csaj "felébred" egy padban,valami munkahelyen,ahol mindenki levegőnek nézi,senki nem is köszön neki. Arra értettem,hogy felébred,hogy olyasmit motyog,hogy: "mi történt eddig,már ennyi idő eltelt mégis egy szót sem beszéltem egy árva lélekkel sem,senkivel, ennyi idő óta."

Aztán az utolsó dolog,amire emlékszem,hogy onnantól már a film,mintha egy pszhiopata életét vázolná le napról-napra.A csaj fura dolgokat csinál,szorong, nem tud alunni, a köz életben teljesen asszociális.

Ti erről mit gondolltok? Vagy aki érti az ilyesmit,az tudja,hogy működik ez? Miért "csavarodnák" be a magánytól?

Meg aki tudná a film címét,az leírja azt is? Megszeretném nézni.

Előre is köszönöm a válaszokat!