Azok az emberek akik egyáltalán nem élnek társasági életet, miért hiszik azt, hogy ők a normálisak és mindenki más az idióta?

És azon sopánkodnak, hogy "jajj,nem szeretnek az emberek", "nincsenek barátaim, mert minden ember bunkó és álszent"..

Csomó kérdés van itt is, meg tapasztaltam az iskolákban is, hogy ezek a "kirekesztett, de normális egyedek" csak kárálnak, és arra várnak, hogy odamenjen hozzájuk 10ember , hogy: "akkor most legyünk barátok". De nem lépnek semmit.

Köztük a "bátrabbak" odamennek a többi magányos emberhez, és megpróbálnak tartós kapcsolatokat kialakítani, de ennek az lesz az eredménye, hogy lesz két-három barátjuk viszont még jobban eltávolodnak embertársaiktól. De azok a csoportok nem klikkek, inkább szekták.

Például 6osztálytársam is ilyen. És ők nagyon furcsák. És nem azért, mert nem akarnak megfelelni a társadalmi elvárásoknak, hanem mert a viselkedésük nagyon bipoláris. Ha csak a saját kis körükben vannak egyedül, kiabálnak meg ugrálnak, mintha folyamatosan dominancia harcot vívnának. Meglátásom szerint az általuk elképzelt "menő srác" tulajdonságokat akarják felvenni és uralkodni egymás fölött. De a lényeg, hogy. Pl. A teremben csöndesen elvonulnak egy kis sarokba, és amikor nincsenek bent más klikkek oszlopos tagjai, akkor megint megvadulnak. Bunkóskodnak egy kicsit, meg úgy viselkednek, mintha most szabadultak volna fel a rabszolga sors alól.

Szerintem az, hogy egyáltalán nem nyitnak felénk, és elkönyvelnek engem is általános sztereotípiák alapján, csak a saját ostobaságukat minősíti. De nem ismernék be senki kedvéért... Nem, inkább elvárják, hogy mindenki sajnálja őket, mert tehetetlenek a világgal szemben. El várják, hogy mindenki elfogadja őket, pedig semmit nem tesznek azért, hogy elfogadtassák magukat.

Most kérdem én, tényleg én vagyok az idióta, mert vannak barátaim és történnek események az életemben, és ők a normálisak, mert egyetlen felmutatható erényük a hamis önképük és "kiforrott személyiségük"?