Miért nem képesek sokan megmondani, hogy mi a bajuk velem?

Hát.. igazad van, persze, de nekem olyan cifra tapasztalataim vannak az őszinte "leépítéssel" hogy egy ideje én is leszoktam már róla. Emlékszem, mondtam valakinek, akit nagyon szerettem, hogy mennyire rossz irányba változott, hogy rendszeresen iszik, mindenkitől kölcsönkér és szó szerint butul, semmiről nem tudok már beszélgetni vele, mert csak néz rám, holott régen okos volt és vicces. És hogy nem tudom, miért teszi ezt magával, de nem támogatom tovább a züllésben. (akkor már nagyon sok pénzzel, kétszázezer körül tartozott) Ennyi volt, erre napokig írkált nekem, hogy én egy mekkora sznob fa sz lettem, fennhordom az orrom, a pénzem miatt verem magam, de szar vagyok, meg a munkám is szar, meg a családom is szar, és ő mennyivel különb nálam stb. Ha meg csak szó nélkül leléptem volna, akkor ezt mind megspóroltam volna magamnak. Az az igazság, hogy a "sértett" fél általában nagyon hevesen reagál a kritikára, ahelyett hogy magába nézne, inkább felfújja magát és "visszatámad". :/

Lányoknál gyakori, hogy nem akarják rosszul érezni magukat, úgy érzik biztosan megsértenék a másikat, ha előadnák a valóságot. Akkor is, ha nagyságrendekkel korrektebb, egyszerűbb és járhatóbb út lenne az őszintiség. Gyakorlatilag számos esetben gyávaság és önzés az eredő ok. Másik meg, hogy ezt látták végig gyerekként, ebbe nevelődtek bele, hogy jobb a konfliktuskerülés. Ez tiszteletlenség a másikkal szemben. Én mindig elvárom az egyenességet, őszinteséget. Meglehetősen rossz tulajdonságnak tartom én.