Állandó menekülés?

Nem rég illettem ezekkel a szavakkal a jelenlegi helyzetem, ami sajnos nagyon is igaz. Én mindentől félek. Pontosabban mindig attól félek, hogy valami láthatatlan erő "elgáncsol", amikor valamit véghez akarok vinni. Akár csak annyit, hogy egy napot békésen leélni. Rettenetesen tudok aggódni olyan dolgokon, hogy valamit elfelejtek, amivel valakinek kárt okozok. Vagy azon, hogy olyan környezetben kell az igazamért kiállni, ahol senki sem értene velem egyet. Például ha felszállna egy idős néni a buszra és valamiért ordítani kezdene velem, (volt már ilyen, hogy egy dilis megtalált és azt sem tudtam mi baja, pedig próbáltam kivenni a szavaiból, hogy mit akar tőlem) akkor mindenki azt hiszi, hogy megint egy fiatal a bunkó. Ott van még az, hogy barátságokat nehezen kötök, mert nagyon félénk vagyok és csomó helyen ahol megfordulok nap mint nap, csak mosolyognak rajtam. Egy szavamat sem veszik komolyan. Ezek után ha mondjuk barátom lenne, akkor mindenki azt gondolná, hogy a barátom is olyan mint én. És ugyanígy miattam a régi jó barátaimról is így vélekednek, meg a családomról, komolyan megszégyenítem azokat akiket szeretek a puszta létezésemmel, már élni is utálok. És ha egyszer megáld az ég egy gyermekkel, az ő életét is megkeserítem, mert nem tudom majd megvédeni. A legjobban a remete élettel járnék de azt meg nem akarom. Nagyon félek már az utcára kimenni, bármit teszek csak leégek, vagy ártok valakinek.