Lehetséges, hogy a legboldogabbnak látszó ember a legszomorúbb?

A mesét most nem bírom elolvasni, csak a fő kérdésre írok:

igen, lehetséges! Vannak akik nem szeretnek másokat terhelni a problémájukkal. Van egy kép bennük, hogy milyenek lennének, ha nem nyomasztaná őket valami, és ezt hozzák mások előtt. Hát én is ilyesmi vagyok...

Mások meg az ellentetje... az energiavámpírok. Ők a legkisebb hülyeséget is problémának veszik, és egyedül semmiképp nem akarják megoldani, keresnek valakit, aki segít nekik, vagy legalábbis rázúdíthatják....

Igen van olyan , hogy boldognak látszik , de belülről szomorú. Sőt eléggé gyakori ez a jelenség. Nálam is elég gyakran megesik . Ezek az emberek próbálnak a mosoly mögé bújni ezzel próbálják felejteni belső fájdalmaikat. Ez lehet családi gondok ,általában az is (mondjuk iszákos szülő vagy aggresszív , ha vágás akkor lehet verik is vagy anyagiak hiánya is okozhassa ).

Vanakinek kell 1 olyan személy akinek elmondhatja , van akinek attól jobb ha a legközelebbi barátjainak mondja el.Ez viszont időbe tellik mire megnyílik vagy csak egy bizonyos alkalom kell neki.

Van olyan aki magába fojtja és maga próbál átlépni rajta.

Az rendszeressen kiéli magából ezt valami formában

pl. ordibál mikor maga van vagy eppen valakivel valami apróságon . Sportol . Valamiféle függőség . Mindenesetre valamibe bele temetkezik mégha csak részlegessen is.

Ez egyéntől függ , hogy kinek melyik kell.

Tönkreteheti bizony elég nagyon ha sokáig csak "nyel" és onnan ha sikerül is elég nehéz.

Remélem nincs semmi baja és valóban boldog nem csak látszólag.

"Oly furcsák vagyunk mi, emberek,

A lelkünk sír, az ajkunk meg nevet.

Egymásról azt hisszük, hogy boldog talán,

S irigykedünk egy-egy vidámabb szaván.

Azt hisszük, ha a másik szeme ragyog,

A gondolatai tiszták, szabadok --

S nem vesszük észre, dehogy vesszük észre,

Hogy könnyek ülnek csillogó szemébe...

Hazugság az egész életünk,

Hisz akkor is sírunk, amikor nevetünk."

Ha vágásnyomokat látsz a karján én nem lennék túl boldog...

Hasonló helyzetben nőttem fel én is, "egyedül voltam hagyva", "megtanított az élet, hogy...". Hidd el, pontosan tudom, mivel jár ez, több, mint 10 évet csináltam végig így.

Lehet, hogy szomorú, igen. De az, ha vagdossa magát, és az, amit elmondott, az alapján én nagyon "figyelnék rá".

Írok egy PM-t.

Én is hasonló vagyok. Vannak problémák, amiket nagyon nehéz megosztani másokkal. Az én barátaim nem a közvetlen környezetemben élnek, és van a családunkban olyan gond betegség miatt, ami miatt a közelben élő rosszmájúbb emberek megszólják a családunkat, anyukám beteg pszichésen és bolondságokat beszél, elkönyvelték az egész családot bolondnak. Ha az utcán csinálja, megbámulnak minket, elfordulnak tőlünk. Az orvosa előtt tud viselkedni, és így az orvosa nem is tudja, milyen valójában, pedig évek óta kezelik. Kb. engem hibáztatott, mikor bementem, hogy beszéljek vele, hogy milyen az itthoni állapot, és mennyire kimerít minket ez.

Tudod, ezt tapasztalva én félek erről beszélni másokkal, hiszen mi van, ha ők is ítélkezni kezdenek, és magamra maradok. Így inkább nem mutatom. Kilépek otthonról, elmegyek dolgozni, és átkapcsolok a "jól vagyok" üzemmódba. A munka nem is terhel le. A baj csak az, hogy most már eljutottam oda, hogy annyira lemerít anyukám állapota, hogy a munkámban is hibázok, és észreveszik, és nem értik, mitől vagyok kimerülve, mert még fiatal vagyok, és ez igaz is, normális esetben nem kellene így éreznem magam, csak én haza nem pihenni járok már nagyon régóta, nem úgy, ahogy a kollégáim nagy többsége, ők várják a hétvégét, az ünnepeket, én nem. Volt, akinek el kellett mondanom, kicsit csomagolva, de szerencsére megértő volt.

De már hetek kérdése, és távolabbról tudom szemlélni, nem leszek minden nap leterhelve, hanem végre én is pihenni járhatok haza, máshova...