Félek kapcsolatot teremteni. Mit tehetek ellene?

Nővéremet 16 évesen teherbe ejtette egy fiú. A családban ez nagy probléma volt, nehezen éltük meg ezt a tinimamis dolgot. Már nem volt esély arra, hogy elvetessék, az abortuszba belehalt volna a nővérem is. Nem is ez a fontos, hanem ahogy később a fiú megváltozott. Verte a nővéremet, agresszív lett, engem is többször megfenyegetett. Többször halálosan is.

Hat évig járógépet hordtam, az emberek mindig sajnálkozva néztek rám, ezt gyűlöltem a legjobban. A betegségem már kiskoromban megjelent, és csak pár éve "gyógyultam meg". EZt azért így írom, mert ebből nem lehet kigyógyulni. Persze, ez csak csontbetegség, így könnyedén élek tovább, de szüleim mondták, hogy sok lelki problémám volt emiatt.

Rengeteg barátom hagyott cserben, ezt nem ragoznám. Olyan típus vagyok, aki szívét-lelkét beleadja egy kapcsolatba, amit mind ki is használtak.

Persze jön a tipikus válasz: "pubertáskor".

Nem váltak el a szüleim, nem halt meg senkim, nem történt velem semmi tragikus. Mégis, félek. Rettegek a férfiaktól, főleg a nővérem barátja váltotta ki ezt belőlem, de emellett volt, hogy olyan helyzetbe kerültem, amire emlékezni sem szeretnék. Mondhatni, akaratomon kívül szerettek volna olyan dologra kényszeríteni, amit sejteni lehet, hogy mi.

Édesapámnak mindig meg akartam felelni, de ő ezt észre sem veszi. Tudom, hogy szeret, de mindig csak a nővérem lesz az első, aki érdekli őt. Azt hiszem, ez is bánt.

Nem szeretnék szerelmes lenni, nem szeretnék férfit az életemben, egyszerűen félek tőlük.

Pedig többen is próbálkoznak, mert -elvileg- szép vagyok. Nos, ebben nem hinnék, de muszáj hazudniuk, hogy elérjék amit akarnak. Hát, nem sikerült.

Nem tűnik ez sok drámának, de sok olyan kapcsolatom volt, családon belül, amik megtörtek engem. Például nővéremért gyakorlatilag rajongok, de ő rongyként bánik velem. Anyámat tisztelem, de ő csak gyerekként kezel. Pedig sokan mondják, hogy a koromhoz viszonyítva felnőttesen gondolkodom. Talán azért, mert sokáig kívülállóként éltem.

Mindig csak néztem az embereket, és figyeltem. Így fejlődött az empátiám, könnyen belelátok másokba.

Azt hiszem, ez valami defekt bennem, hogy nem vagyok képes kapcsolatot teremteni, úgy érzem, nem bírnék ki több veszteséget. Holott ez teljesen indokolatlan, mert csak búcsúztam, senkim sem halt meg.

Régen sírtam. Szinte érzem, hogy megkeményedtem, az érzéseimet világéletemben elrejtettem. Nyeltem, és nyeltem, sosem árultam el mit érzek, egyszerűen elzártam magamban. Így nőttem fel, ez belém rögződött. Szinte érzem, hogy belülről mar szét.

Érzelmileg labilis vagyok, de sosem mutatom. Amikor válság volt, én mindig tartottam magam. AZt hiszem, olyan mindenki támasza típus vagyok, aki megfeledkezik magáról, csak hogy másnak jó legyen.

Igénylem a magányt. Mégis, arra vágyok, hogy valaki magához öleljen és azt mondja, mellettem marad.

És nem elég, hogy az anyám, apám vagy nővérem tegye ezt, nekem kell egy ember, aki visszaadja a bizalmamat, de tudom, hogy amint átölelne, én ellökném magamtól, mert túlságosan félek.

Ez hosszúra sikerült. Összegezve, fogalmam sincs, hogyan töröljem ki magamból ezt a sok kétséget.

15/L (itt a célzás, a tipikus "tini vagy, ezen mindenki átesik" válaszra...szóval, forídtásban: átlagosabb nem is lehetnél)