Van még valaki hasonló helyzetben?

Kicsit írnék erről a problémámról hátha valaki átérzi ezt.

Nekem nagyon furcsa volt a gyerekkorom, a családi életem. Igazából bezártságban éltem. 20 éves lány vagyok és van egy 17 éves öcsém, mindkettőnkön érzékelhető ennek a hatása, hogy kb bezártságban éltünk otthon. Apának rossz gyerekkora volt, így ezt kivetítette a mi nevelésünkre is. Nagyon szigorú volt mindig is velünk, sehova nem engedett stb. Olyanokat is pletykáltak így a kívülállók, hogy terrorba tart minket, ami valamilyen szinten igaz is. Nem véresen komoly értelemben, de azért tényleg nagyon elzárt minket a külvilágtól, a társaságoktól. Aztán anyával elváltak. Ez a dolog nem viselt meg minket egyáltalán, emiatt nem sérültünk. Nekünk is jobb volt anya nélkül, mindig is apásak voltunk és így vele maradtunk. Amúgy nagyon szeretjük őt, én a világon őt szeretem legjobban, de amit csinált velünk folyamatosan az durva. Rendesen beletiport a lelkivilágunkba, nagyon sérültem így felnőttkoromra emiatt. Aztán apa összeismerkedett egy nagyon rendes nővel, ő lett a mostohaanyánk nagyon szeretjük. Teljesen más mint apa, ő nagyon társasági lény, nincs elzárkózva semmitől, ellentétben apával. Vele mindig tudunk beszélgetni, neki mondunk el mindent.

Tehát ugye bezártságban nőttünk fel apa miatt. Mindig féltett minket mindenkitől, tényleg nem engedett sehova mert ő ilyen szigorú és betegesen féltő típus. Túlságosan féltett minket mindentől. Sosem tudtunk vele normálisan leülni beszélgetni a dolgainkról, vele a mai napig nem lehet ezt megtenni. Emellett nagyon lobbanékony, ideges természetű, ezt mindig maximálisan érzékeltük.. Ő sosem azon volt hogy normálisan beszélgessünk szülő és gyerek kapcsolatként, helyette inkább állandóan egyből kiabált és veszekedett ha volt valami baj. Nagyon rosszul nevelt minket. Neki az volt a természetes hogy mindenki be van bújva a szobájába és ki se megyünk. Ő is úgy szeretett világéletében élni hogy egész nap fekszik alszik tvzik kb, és muszáj volt nekünk is úgy tenni. De szerintem ez már az a kategória volt ami nagyon nem normális.. Sosem vitt el minket sehova mint más szülő, állatkertbe, nyaralni, kirándulni. Tényleg nem mehettünk sehova, ha meg valamilyen kötelezettségünk volt iskola pl, akkor mindig fenyítéssel kezelt minket. Nem bántott, csak kiabált és veszekedett mindig velünk, nagyon durván, ami egy gyerek lelkivilágát szétroncsolja, hát ezt érzem is rendesen. Ha volt valami és meg akartam vele beszélni, akár mondjuk bajom volt vele ami nem tetszett, megpróbáltam vele rendesen beszélni felhozni neki, nem lehett mert egyből csak az volt hogy ideges lett, veszekedett. Mindig ez volt.

Ez ki is jött rajtunk később. Rajtam mondjuk úgy, hogy amennyire tiltott hogy nem mehetek sehova, annál jobban vágytam a külvilágra, a társaságra, az ismerkedésre. Mindig tiltott a fiúktól. És azt tudjuk hogyha egy gyereknek tiltasz valamit akkor annál rosszabb mert még jobban meg fogja csinálni azt, amitől tiltod. És így volt olyan időszak amikor többször elszöktem más városokba találkozgatni fiúval. Ugyanakkor apától nagyon féltem nehogy megtudja. De mindig kiderült és akkor mégrosszabb volt, mégjobban tiltott ki se mehettem. Rajtam ez a szigor és bezártság így jött ki.

Na most vegyük tesómat. Ő még kicsit régebben elkezdett füvezgetni. Olyan volt a társasága így ő is csinálta velük, meg akarta is. Szerintem azért, mert ő is tartozni akart valahova, egy baráti körbe, jól esett neki a társaság és ő is rászokott a füvezgetésre mert úgy érezte van bennük valami közös ha ő is belemegy. Nyilván rossz módját választotta ennek, de ez rajta így jött ki. És tudom hogy rossz ez a dolog, de én meg tudom érteni őt. Ez a bezártság meg ahogy apa nevelt minket, a lehető legrosszabb mód. És ez valahogy kijött rajtunk.

Mindkét esetben amikor apa megtudta mit csináltunk, sosem ült le velünk szépen megbeszélni a dolgokat, hanem kiabált, ordított, mégjobban tiltott mindent, és jött a büntetésekkel. Ezzel csak rontott a helyzeteken mert mégrosszabbul éreztük magunkat. Nem támogatott semmiben, csak rögtön támadt. Pedig egy őszinte mély beszélgetés ezerszer többet segített volna. De ebben sosem volt részünk vele.

Most így 20 éves fejjel az van, hogy nagyon érzem ennek az egésznek a rossz hatását ami nyomot hagyott bennem. Én mikor valamilyen társaságban voltam/vagyok, sosem érzem magam beilleszkedve, sehol nem találom a helyem. Feszélyezetten, kellemetlenül érzem magam mindenhol. Alig merek megnyilvánulni, zárkózott vagyok, nagyon önbizalomhiányos stb. A fiúk terén is gondjaim vannak. Nagyon nehezen megy nekem az ismerkedés és nem a személyiségem miatt, hanem ebből kifolyólag hogy önbizalomhiányom van nagyon. Külsőleg sincs velem semmi baj pedig, és belsőre sem, csak nagyon önbizalomhiányom van a neveltetésemből kifolyólag. Így nehezen tudok nyitni fiúk felé, mert egyszerűen valamiért nem merek. Sok fiúval próbálkoztam már és ismerkedtem, de valahogy nem sikerült továbbvinni a dolgokat. Mert valahogy nem vagyok magammal megelégedve, zárkózottan viselkedek sokszor, nem tudom rendesen elfogadni magam, nem szeretem eléggé magam és így nem tudom elhinni hogy szerethet valaki más. Nagyon nehéz. Ezeket tesómon is látom és szoktunk néha ilyenekről beszélgetni. Ő is pedig egy nagyon normális, jóképű fiú, semmi oka nem lenne az önbizalomhiányra, de valahogy ez kialakult bennünk nagyon erősen. Ezeket sosem tudtam hova tenni miért van ez nálam, mitől vannak ezek. De ma ahogy gondolkodtam rájöttem. Apa miatt van ez, ahogy bánt velünk. Ez az egész csak arra vezethető vissza. Lassan ott van hogy megyek továbbtanulni egyetemre, de legszívesebben apa oda se engedne ha rajta múlna, de nem fogom hagyni hogy elrontsa az életem. Nehéz lesz, de dolgozni fogok magamon és amint tudok elmegyek innen tanulni, ott lesz alkalmam bőven társaságban lenni, ismerkedni, eljárni helyekre bárhova. 20 éves vagyok már, nem tilthat meg nekem semmit, muszáj lesz tőle elszakadnom. Ha megismerkednék rendesen egy fiúval, őt is elüldözné tőlem. Egyszer volt róla szó hogy eljön hozzám egy fiú, úgy reagálta le egyből, hogy akkor a kanapén fog aludni.. 20 évesen ennyire tiltani még mindig, nagyon égő tényleg. Nem 10 éves vagyok már. De akárkiről van szó hogy jönne, hozzánk sem enged senkit, meg minket sem enged sehova. Ha elenged is, mindenről tudnia kell. A mi otthonunkban nincs az mint másoknál hogy eljönne haver barátnő vagy bárki, ő hallani se akarna róla. Tehát ezekre mondom hogy el vagyunk zárva a közösségektől, az emberektől. Megfelelési kényszer van rajtam minden téren apa miatt, tudom hogy neki egy fiú sem felelne meg. Ő legszívesebben bezárna a 4 fal közé. És az élet más területein is kijön rajtam ez a zárkózottság. Pl nehezen önállósodok, nem merek magam egyedül menni valahova vagy magamnak intézni bármit is. A zárkózottságom miatt nem merek elintézni dolgokat, hivatalos ügyeket vagy bármit. Nehezen nyílok meg az embereknek, mert tőlük elzárva nevelt, és nem vagyok beleszokatva a társasági életbe. És tesómon is hasonlóan látszik ez az egész. Mi furcsábbak vagyunk a többiektől. Tehát bennünk maradt ilyen lelki trauma amit apa okozott a nevelésünkkel.

Ahogy erre rájöttem, már tisztábban látok mindent. Nagyon rosszul érzem magam hogy ebben a helyzetben vagyok, és ennyire kihatott rám ez az egész. De még tudok rajta változtatni, majd ha már tőle távol leszek. Majd az egyetemen kiteljesedhetek, bőven lesznek barátaim, kapcsolataim, elmehetek helyekre stb análkül hogy ő tiltana bármit is. Ott már nem lesz baj velem. Néha amúgy tudok egész nyitott meg laza lenni és normálisan viselkedni, de érzem hogy nehéz. Ezen tényleg hamarosan változtatni fogok, amint lesz rá lehetőségem elmegyek. De arra is gondoltam, hogy szerintem pszichológushoz is jó ötlet lenne járni, mert ő ezen többet tudna segíteni. Sokan mások is járnak ilyesmi okokból.

Mit gondoltok, érdemes lenne elmennem pszichológushoz? És van valaki aki hasonló helyzetben van? Meséljetek erről