Egyedülálló fiatalok! Ti is hasonlóan éreztek, nektek is egyre nehezebb?

23 éves vagyok, nincsen párkapcsolatom és még nem is volt soha. Ezzel mondhatni én vagyok az egyedüli a környezetemben, rajtam kívül mindenki párkapcsolatban él (többen együtt is élnek, páran már házasok és gyereket is vállaltak).

Nekem ezt önmagában is nehéz megemészteni mert már bennem is felmerül, hogy mi lehet a gond, miért nem kellek senkinek, nem vagyok elég értékes stb. és a társkeresés kudarcai erre csak ráerősítenek, egyre inkább azt érzem örökre egyedül maradok és sosem lesz senkim.

Ezen ugye az sem segít, hogy lassan már visszatérő téma a családban és barátok között, hogy nekem miért nincsen senkim, ennyi idősen azért már illene, esetleg én nem akarok párkapcsolatot, ez nem normális stb. Még újonnan megismert emberek is szinte kivétel nélkül rákérdeznek, hogy van-e barátom vagy pedig természetesnek veszik és alapból azt feltételezik, hogy van párom. Nekem pedig nagyon kellemetlen erről beszélni, hiszen ez nekem is egy érzékeny pont és sokszor azt érzem negatívan ítélnek meg, lenéznek, lesajnálnak stb., amiért szingli vagyok. Sokszor megkaptam már ugye azt is, hogy “neked nincsen párod, nem vagy szerelmes, úgysem érted” vagy sokszor futottam már bele, hogy gyerekként kezelnek, nem vesznek komolyan emiatt.

A barátaimmal is ellaposodott a kapcsolatom, mert már mind inkább a barátjukkal töltik a szabadidejüket, velük beszélik meg a dolgaikat stb. vagy esetleg együtt (mármint több pár együtt) szerveznek programokat. Engem szinte már nem is keresnek és nem is hívnak sehova, nem érdeklem őket. Maximum akkor jutok eszükbe, ha a párjuk éppen nem ér rá, panaszkodni szeretnének a kapcsolatukról vagy pedig a segítségemre van szükségük, de nekem ez így már nem az igazi és ez rosszul is esik tőlük. Engem pedig általában elutasítanak, ha próbálok velük beszélgetést kezdeményezni vagy feldobom egy közös program ötletét, elhívom őket valahova.

A hétköznapok szintjén is megmutatkozik ez. Mivel a barátaim már nem számolnak velem, ezért nagyon sokat vagyok egyedül (szinte mindig), nincsen kivel közös programot szerveznem (legyen az egy kirándulás, sport, társas, mozi vagy nyaralás, bármi) és érdemben beszélgetnem (nem hobbiról, nem időjárásról, nem közéletről stb., hanem szimplán az életem történéseiről, ami foglalkoztat, amit átéltem, amit érzek stb., ilyesmit senkivel nem tudok megbeszélni és ez elég frusztráló, nehéz). Sokszor úgy érzem egyedül vagyok és nincs körülöttem olyan ember, akire számíthatnék, aki támogatna engem, aki mellettem állna, aki szeretne, akinek fontos lennék. Ugyanígy én sem tudom ezeket kiadni magamból, nekem is hiányzik az, hogy ezt a fajta figyelmet, törődést, szeretetet, gondoskodást, támogatást megadjam valakinek. Jó lenne, ha nem kellene albérletről albérletre költöznöm ismeretlen emberek mellé, hanem összeköltözhetnék a párommal vagy nem nekem kellene egyedül hazacipelni a több zsugor ásványvizet a boltból vagy nem nekem kellene mindig mindent megoldanom egyedül stb. Nyilvánvalóan nem ilyen funkcionális dolgok miatt vágyom párkapcsolatra, viszont nem fogok hazudni, ilyen teljesen hétköznapi dolgok kapcsán is eszembe szokott jutni, hogy minden teljesen más lenne, ha nekem is lenne párkapcsolatom. Hát ha még a jövőre gondolok.

Természetesen szexuális vágyaim is vannak, bár lányként ez szerintem társadalmilag elfogadottabbnak számít, azért nem olyan jó dolog ennyi idősen szűznek lenni.

Szóval, nekem egyre nehezebb ezzel együtt élni és kíváncsi vagyok rá, hogy vajon ezt mások is így élik meg, hasonló nehézségeik vannak stb. vagy sem.