Hogyan tudnék ezen változtatni?

Elég bonyolult személyiségem van, amit nem kedvelek túlzottan. Nagyon visszafogott, befelé forduló, introvertált vagyok. Nagyon nehezen oldódok fel, még egy „baráti” társaságban is megelehetősen feszült vagyok, folyton csak arra figyelek, hogy ne csináljak/mondjak hülyeséget és a háttérben maradjak. Minen helyzetben kerülöm az emberekkel a kapcsolatot, nem szeretek boltba menni, mert beszélni kell az eladóval, nem írok rá „barátokra”, így a szocializálódásom kb. 0. Mindig azon rágódom, hogy mások vajon mit gondolnak rólam, fölöslegesnek érzem magam és sokszor érzem azt, hogy csak megbántom az embereket, ha szóba elegyedem velük, pedig semmi okom sincs ezt gondolni. Egy kész csőd vagyok...

16 éves vagyok, de a szerelmi életem csak annyira létezik, mint egy elveszett kincs. Akarnám, hogy legyen, de esélytelen. Meleg vagyok egy vallásos családban, szüleim elváltak, itt is és ott is lakom. Faluban lakok, ismerkedni, amúgy is esélytelen, nem hogy melegként, pláne, hogy még csak fel se tudnám magam vállalni.

Rengeteg utánnajárás után, nagyjából annyit tudtam meg, hogy ezeket a gondokat, gondolatokat magamban kell rendeznem, ahogy megismerem saját magam és elfogadom, hogy ilyen vagyok. Valahogy mégsem megy a dolog. Utálom magam azért, mert az vagyok, aki. Utálok magam, mert ezzé teszem magam. Utálom magam, mert nincs erőm változtatni.

Elég korán kellett rájönnöm arra, hogy az élet nem egy mese, valahogy még ezt sem igazán sikerült elfogadnom. Fáj, hogy a világ ilyen kirekesztő, rohanó és nemtörődöm. Itt vagyok én, egy fiatal. Boldok kellene legyek, hisz nem fáj semmim, többnyire egészséges vagyok, anyagilag nincs gond. Mégis a padlón vagyok, mert nincs önbizalmam, nincs akaraterőm, nincs egóm, sem saját akaratom, cserébe meleg vagyok, amiért a fél ország, sőt a kétharmad világ börtönbe csukna, el vagyok hízva, de nincs motivációm változtatni rajta és mindenért magamat hibáztatom.

Igazából nem is tudom, hogy mit akarok kérdezni. Nem tudom, hogy mitévő legyek. Meg akarok változni, de úgyérzem, hogy képtelen vagyok rá. Egyáltalán nem ismerem magam és nem tudom, hogy ezen, hogy tudnék változtatni.

A legnagyobb félelmem az az, hogy megbánom majd, hogy így éltem le a fiatal éveimet. Egy normális buliban sem voltam még, nem volt még senkim, még egy csók sem. Irigykedem másokra, pedig tudom, hogy nem kellene.

Tudom, hogy körülbelül semmit sem kéne azok közül, amit leírtam, mégis teszem. Csak azt nem tudom, hogy miért és nem tudom, hogy miért nem tudok rajta változtatni.

Ha esetleg valaki tudna tanácsot adni, azt megközsönném, magamtól valahogy nem tudok előre jutni, de nincs senki akiben megbíznék annyira, hogy akár csak elpanaszoljam a gondjaim. A legjobb barátommal jó, ha egy hónapban egyszer beszélünk iskolán kívül, de ő is elég szélsőségesen homoszexualitás ellenes.

Az egyedüli reményem jelenleg a jövő, az egyetem, az önállósodás, de nagyon ingatag jelenleg az életem. Nem a legjobb ötlet a jövőre alapozni. Amúgy is azt érzem, hogy minden napot, hetet, hónapot, évet elfecsérlek, amíg így élek és jól is érzem, de tehetetlennek érzem magam és borzasztó érzés ez a tehetetlenség.

Lehet, hogy kusza a fogalmazásom, lehet, hogy vannak benne hibák és lehet, hogy nem a legösszefügőbb, legértelmesebb szöveg, de ilyet tudtam írni spontán.