Mit tegyek, ha szakítás után csak az emberekkel való beszélgetésben lelem örömöm?

Rengeteg dolgom lenne, szakdoga írás, nyelvvizsgára készülés, álláskeresés stb. De sajnos mindegyik esetén azt érzem, hogy közömbös vagyok, állandóan az exemen kattogok, hogy mit rontottam el, mit lehetett volna másképp, keresem a miérteket, okokat, jönnek elő az emlékek stb. Tudom, nem kéne, de sajnos az érzelmek nem befolyásolhatók.

Házi munkával is próbáltam elterelni a figyelmem, de azok még inkább azt éreztem, hogy csak jobban kattogok a szakításon és az űrön.

Jelenleg azt érzem, mintha függő lennék a beszélgetésre és muszáj állandóan valakivel beszélgetnem, lényegtelen, hogy miről (nyilván azért a szakításról is jól esik, kiadni a feszültséget), de kb. tényleg mindeg, csak hogy meglegyen a kommunikáció. Komolyan, volt pár egyetemi órám, de még közben is muszáj volt chatelnem, mert még az órák sem tudték elterelni a figyelmem, mert nem volt interakció.

Korábban nem voltam ilyen, simán elvoltam órákig nulla kommunikációval, de most teljesen rá vagyok függve a kommunikációra. Ha abbahagyom, 5 perc után jön a feszültség, a sötét gondolatok és az apátia, letargia a szakítás miatt.

Azt érzem, beteges kényszercselekvés ez, amit csinálok, egyszerűen reggeltől estig chatelek, pedig korábban ez nem volt rám jellemző. Meg nem is vagyok egy nagyon extrovertált valaki, de most hirtelen mindenkivel IS találkozót beszéltünk meg, mert képtelen vagyok itthon ülni a 4 fal között, muszáj emberekkel lennem.

Csak másfelől ott van bennem az is, hogy közben lenne dolgom és azokkal is kellene haladnom, mert a jövőm múlik rajta, de egyszerűen ha hozzá is kezdek, azonnal jön a feszültség, hogy túl nagy a csend a fejemben, feszült leszek és muszáj valakivel beszélnem..

Mit tehetnék? Borzalmasan érzem magam. :(